1943. december 7-e volt. Az alábbiakban Chiara Lubich visszaemlékezését olvashatjuk erről a napról. Kora reggel egyedül ment el a kapucinusok kollégiumába, ahol egy pap várta. Áldozáskor örökre „igent” mondott Istennek, neki szentelte az életét. Erre épült minden, ekkor indult el a Fokoláre Mozgalom.

„Képzeljetek el egy szerelmes lányt, akit az első, a legtisztább, a még be nem vallott, de a lelkét már égetni kezdő szerelem hevít. De van egy különbség: az a lány, akit a földi szerelem gyújtott lángra, mindig maga előtt látja szerelmese alakját; ez a lány viszont a test érzékeivel nem látja, nem hallja, nem érinti kedvesét, és illatát sem érzi; jelenlétét a lélek érzékeivel tapasztalja, melyeken keresztül a Szerelem szívébe hatolt és teljesen betöltötte őt. Sajátos, a földön nem létező, titkos, derűs, ujjongó örömöt érez. A kollégium kis temploma, melynek falára a Szeplőtelen Szűzanya képét festették, a lehető legszebben volt feldíszítve. Az áldozás előtt egy pillanat alatt rádöbbentem, hogy mit is teszek: azzal, hogy Istennek szentelem magam, áthaladtam egy hídon; a híd leomlott mögöttem, és soha többé nem térhettem vissza a világba. Megházasodtam. Házasságot kötöttem Istennel. Azzal az Istennel, aki később elhagyottnak mutatkozott meg előttem. Az a pillanat, amikor felfogtam cselekedetem súlyát, hirtelen és rövid volt, de annyira erős, hogy egy könnycsepp csordult ki a szememből, és ráhullott az imakönyvemre. Úgy emlékszem, futva tettem meg az utat hazafelé. Csak akkor lassítottam, amikor a házunk közelébe értem. A püspökség mellett megálltam, és közös ünnepünk jeléül vettem három szál piros szegfűt a keresztre feszítettnek, aki otthon várt rám.”