Életige –

„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük” (2 Kor 4,7)

A korintusi keresztények kezdték összehasonlítani Pált a többi kortárs prédikátorral, akik több hozzáértéssel, nagyobb ékesszólással beszéltek. Szívesen hallgatták a szép szónoklatokat és a filozófiai eszmefuttatásokat. Pál viszont egyszerűen, az emberi bölcsesség hangzatos szólamai nélkül¹, s az átélt próbatételek folytán fizikai erejében megfogyatkozva állt elébük. Jézus azonban neki nyilatkoztatta ki magát teljességében a damaszkuszi úton. Ettől kezdve Isten élő ragyogásban tartotta Pál szívében Fia fényét, és arra adott neki küldetést, hogy ezt a fényt mindenkihez elvigye². Pál mégis mindenkinél jobban tudatában volt annak, hogy a rá bízott mérhetetlen értékű küldetés mennyire nem áll arányban személyének alkalmatlanságával: olyan, mintha egy szegényes cserépedénybe kincset helyeznének.

Hányszor megesik, hogy a ránk bízott feladatokkal kapcsolatban mi is megtapasztaljuk szegénységünket, korlátainkat, elégtelenségünket; azt, hogy képtelenek vagyunk teljes mértékben megfelelni hivatásbeli kötelezettségeinknek; hogy tehetetlenül állunk az erőnket meghaladó helyzetek előtt. Ezen kívül olyan hajlamokat és vonzalmakat is észlelünk magunkban, amelyek inkább a rossz, mint a jó felé irányulnak, és amelyeknek gyenge akaratunk nehezen tud ellenállni. Úgy, mint Pál, mi is agyagedénynek érezzük magunkat.

Ugyanezt a gyengeséget és törékenységet könnyen észrevesszük azokban is, akik mellettünk vannak: a családban ugyanúgy, mint abban a közösségben vagy csoportban, amelynek tagjai vagyunk.

Hogyan is ne jutnának eszünkbe Pál szavai ebben a hónapban, amikor részt veszünk a keresztények egységéért tartott imahéten? Hiszen mi keresztények, az Istentől kapott kincs ellenére, századokon át nem tudtunk egységben élni.

Ha csak azt a cserépedényt néznénk, amik vagyunk, elbátortalanodhatnánk. Ami ezzel szemben számít, az a magunkban hordozott kincs, amire teljes figyelmünket összpontosítani kell! Pál tudta, hogy az ő cserépedényében Krisztus lakozik: maga Krisztus él benne³, és ez megadta neki a bátorságot ahhoz, hogy mindenre bátran vállalkozzon Isten országának hirdetéséért.

Mi is megtapasztalhatjuk azt a végtelen kincset, amelyet keresztényként magunkban hordozunk: a Szentháromságot. Ha a lelkembe nézek, fölfedezem jelenlétét magamban: olyan, mint a mérhetetlen szeretet, mint egy kifürkészhetetlen mélység; mint a végtelen; mint egy isteni nap.

Ha körülnézek, akkor másokban is megtanulom felfedezni a bennük lakozó kincset, túllátva agyagedényükön, amely azonnal, világosan szembetűnik. Nem állok meg a külsőnél. II. János Pál arra emlékeztet, hogy a bennünk élő Szentháromság fényét „észre kell vennünk mellettünk élő testvéreink arcán”⁴1.

„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük”

Hogyan éljük ezt az igét?

Ez az ige nekünk szól. És ebbe kivétel nélkül mindenki beletartozik. „A keresztényeknek együtt kell megismertetniük másokkal ezt a kincset, amely dicsőségesen ott ragyog a Feltámadott arcán.” ⁵ De ahhoz, hogy teljesen tudatában legyünk annak, hogy milyen kincset birtokolunk, kapcsolatba kell lépnünk vele. Igen: megtanulhatunk együtt élni a Szentháromsággal, míg fel nem oldódunk Benne. Személyes kapcsolatra tehetünk szert mindhárom isteni személlyel: az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel; hogy maga Isten éljen és cselekedjen bennünk.

Ott van az Atya. A mi cserépedényünkben jelen van az Atya. Minden figyelmünket Rá irányíthatjuk, minden gondunkat Őreá vethetjük, ahogyan Péter apostol javasolja⁶. Az ember ugyanis így viszonyul atyjához: ráhagyatkozik mindenben, teljes bizalommal. Egy apára pontosan ez jellemző: ő a támasz; és a fia biztos lehet abban, hogy gyermekként teljes bizalommal ölelő karjaiba vetheti magát.

A Fiú is ott van bennünk: Jézus, a megtestesült Ige. Ott van Jézus bennünk. Megtanultuk, hogy mélyen szeressük Őt, mindenütt, ahol jelen van: az Eukarisztiában, az Igében, amikor egyek vagyunk az Ő nevében, a szegényekben, az Őt képviselő elöljáróban…, szívünk mélyén. Sőt, megtanulhatjuk szeretni Őt korlátainkban, gyengeségeinkben, bukásainkban, mert Ő magára vette gyarlóságunkat és törékenységünket, noha bűnt nem követett el. Mivel Jézus, a megtestesült Ige, mindenben közösséget vállalt velünk, ezért támaszunk lehet az élet bármilyen próbatételében. Megmutatja, hogy hogyan legyünk úrrá rajtuk; hogy aztán újra fényt, békét és erőt adjon nekünk.

És ott van a Szentlélek. A Lélek, akiben teljesen megbízhatunk, mint másik önmagunkban. Ő mindig válaszol, amikor segítségül hívjuk, és a bölcsesség szavait adja ajkunkra. Mindig megerősít, támogat, igazi barátként szeret bennünket, fényt ad nekünk.

Mit akarhatnánk még többet? Az egyetlen Szeretet szállást vett szívünkben: ez a mi kincsünk. A cserépedény – akár a miénk, akár másoké – nem lesz akadály többé, nem bátortalaníthat el minket. Inkább arra emlékeztet majd, hogy az a fény és élet, amelyet Isten ki akar árasztani bennünk és körülöttünk, nem a mi emberi képességeink gyümölcse, hanem – ha felismerjük és szeretjük jelenlétét magunkban – Ő maga működik bennünk és általunk.

Akkor mi is, mint Pál, mindent meg merünk majd tenni Isten Országáért, és nagyobb erővel törekszünk majd, hogy eljussunk a keresztények teljes és látható közösségére, hogy azután vele ismételhessük: „Ezt a kincset cserépedényben őrizzük, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.” (2 Kor 4,7)

Chiara Lubich

¹ V.ö.: 1 Kor 2,13
² V.ö.: 2 Kor 4,6
³ V.ö.: Gal 2,20
⁴ Novo millennio ineunte, 43.
⁵ A 2003. évi „keresztények egységéért végzett imahét” hivatalos szövegéből: kommentár az első naphoz
⁶ V.ö.: 1 Pét 5,7.