A reménység jele az egyházban
II. János Pál pápa immár 25 éve munkálkodik Péter székében a jövő egyházának, a közösség-egyháznak megteremtésén. A Fokoláre Mozgalom kibontakozásában betöltött szerepéről ad interjút Chiara Lubich.
Milyen a pápával való kapcsolata?
Az évek során ez a kapcsolat egyre mélyült, és többször is előfordult, hogy rendkívüli pillanatokat éltem meg vele. Az egyik kihallgatás után például, melynek során nagy egységet tapasztaltam meg a pápával, mint gyermek az Atyával, az volt a benyomásom, mintha az ég kitárult volna, és különleges egységet éreztem Istennel, mintha emberi közvetítő nem is lett volna jelen.
A pápa „közvetítő”, de amikor a közvetítő elvégezte feladatát, hogy egyesítsen bennünket Istennel, akkor eltűnik. Akkor megértettem, hogy ez annak is köszönhető, hogy a pápa megkapta a kulcsokat, hogy kinyissa számunkra a Menny kapuit: „Neked adom a Mennyország kulcsait…” Talán ezek a kulcsok nem csak arra szolgálnak, hogy eltöröljék a bűnöket, hanem arra is, hogy egy Istennel való mélyebb egységre nyissanak meg bennünket. Talán ez a titka azoknak a mély változásoknak, melyeket a pápa működése eredményezett az emberek lelkében és a társadalomban az elmúlt 25 év során. Istent közvetíti számunkra, aki „minden dolgot megújít”. Ez a „Jelenlét” annál erősebb, minél inkább a szenvedésen keresztül nyilvánul meg.
Milyen különleges pillanatra emlékszik még a pápával való találkozások során az elmúlt 25 évben?
Rengeteg olyan pillanat jut eszembe, amely a mi – és nemcsak a mi – történetünkben a mérföldkő szerepét töltötte be. Ilyen volt például az a nap, 1985. szeptember 23-a, amikor egy kihallgatás végén az ajtóban állva, a jövőbe tekintve azt bátorkodtam kérdezni a pápától: „Lehetségesnek tartja, hogy a Fokoláre Mozgalomnak, ennek a Műnek, amely Mária Műve, az elnöke mindig egy nő legyen?” „Igen – válaszolta –, magától értetődő!” Utána meg is indokolta ezt az igent. Akkor először tárult fel előttem az egyháznak az az új felfogása, amely egyaránt fontos szerepet tulajdonít a péteri-intézményes és a máriás-karizmatikus dimenziónak. „Ez már megvolt az ősegyházban – tette hozzá a teológust, Hans Urs von Balthasart idézve – és ma is meg kell lennie!” Ez volt az a nagy újdonság, melyet a pápa a következő években többször is említett.
Meglepő, hogy a Szentatya az egyház „máriás profilját” nemcsak lelki vagy misztikus dolognak tartja, hanem történelmi tényezőnek is, és ezt tetteivel is bizonyítja, kitárva a kapukat a Szentlélek újdonságai számára.
Említene még egy ilyen fontos eseményt?
Az évek során ugyanazok a hivatások születtek meg Mária Művében anglikán, evangélikus, ortodox és más egyházakhoz tartozó fiatalokban, családokban, a legkülönbözőbb emberekben, mint amilyenek a katolikusok között voltak. Olyan újdonság volt ez, melyet a kánonjogászok évekig tanulmányoztak. Úgy tűnt azonban, nem találják a megoldást. Ezért beszéltem erről a pápával. Rendkívül nyitott volt! Az erről a témáról szóló második kihallgatás alkalmával, ismét állva, azt mondta nekem a tőle megszokott szellemességgel: „Megértettem. Azt kell mondanom: Hagyjátok érvényesülni Mária Művét, mert Máriáé!” És a helyzet megoldódott. Emlékszem, hogy éjjel hirtelen átfutott rajtam egy gondolat: „Ha van valami, ami még akadályt jelent az ökumenizmus felé vezető úton, akkor az éppen a pápa hivatala. De ki fogadta be ezeket a más egyházhoz tartózó fokolariniket? Pont a pápa!” Ez megmarad a történelem számára.
A Szentatya aztán még tovább ment: az ő javaslata volt, hogy más egyházak püspökei is találkozzanak rendszeresen, hogy szolgálatukban az egység lelkiségével táplálkozzanak, ahogy ez a katolikus püspökök körében is évek óta történik. A pápának köszönhető azt is, hogy jóváhagyta ezeknek a katolikus püspököknek Mária Művével való nem jogi, hanem spirituális kapcsolatát.
II. János Pál pápaságának különböző profetikus megnyilvánulásai közé sorolható az az új fejezet, mely 1998 pünkösdjén nyílt meg, azon az első, történelmi találkozón, melyen a különböző mozgalmak és új egyházi közösségek többszázezer tagja vett részt. Nyilvánosan elismerte őket mint „az egyhá
z jelentős karizmatikus megnyilvánulásait”, és újból megerősítette a péteri–intézményes és máriás–karizmatikus dimenziók együttlétezését és egyenlő fontosságát. A jövőre nézve milyen távlatok nyílnak a pápának ebből az egyházképéből?
Azon a napon a pápa egy látomást tárt elénk: a harmadik évezred egyházának álmát: a közösség-egyházét.
Ma a karizmák újrafelfedezésének idejét éljük, abban az értelemben, hogy ezek nincsenek ellentétben a pápával és a püspökökkel, hanem a velük való mély közösségben nyilvánulnak meg. Azt remélem ettől, hogy első sorban a Szentlélek műve kerül majd előtérbe, és ez a világot Jézushoz fogja vonzani. Attól a naptól kezdve azon fáradozom, hogy megvalósítsuk a pápa vágyát, hogy közösség legyen a mozgalmak között. Elvállaltam a kezdeményező szerepét abban, hogy elinduljunk a mozgalmak és új közösségek közti kommunió útján. Akkor persze nem is képzeltem volna azt a fejlődést, melynek ma részesei vagyunk. A ’98-as pünkösdi találkozót az öt kontinensen számtalan egyházmegyében megismételtük, püspökök jelenlétével, és több száz mozgalom és közösség részvételével. Ezekből a találkozókból mindenütt új életerő és reménység fakadt, és visszhangjuk elért a más egyházakban az utóbbi évtizedekben született mozgalmakhoz és közösségekhez is, mint például a németországi evangélikus egyházakhoz. Számunkra ez eddig ismeretlen jelenség volt. 1999-től kezdve ebből egy olyan testvériség született, melynek látható bizonyságát is szeretnénk adni, például egy nagy találkozón keresztül, 2004. május 8-án Stuttgartban.
Ezzel a találkozóval karizmáinkon keresztül mi is igyekszünk hozzájárulni „a lélek Európájához”.
Október 29, szerda, 14:25:50
Hírek – A reménység jele az egyházban