„Mindent jól tesz: a süketeknek visszaadja hallásukat, a némáknak beszédjüket.” (Mk 7,37)

Az ötvenes években Dél-Afrikában több nagyvárosi peremkerületet létesítettek a színes bőrűeknek. Umlazi egyike ezeknek. Mintegy 750 000 lakosa van. Nincs elég iskola, kórház, megfelelő lakás. Még egy futballpálya sincs. A munkanélküliség meghaladja a 40%-ot. A szegénység erőszakot és visszaéléseket szül. Igen magas az AIDS-fertőzöttek száma. Sokan elszigetelődtek, és szenvedéseikről, ezernyi problémájukról senkinek nem mernek beszélni.
„Mit tehetnénk?” – tették fel a keresztény közösségek vezetői a kérdést Umlaziban. „Meg kell törnünk a csöndet – állapították meg -, keresnünk kell ezekkel az emberekkel a párbeszéd lehetőségét, az életközösséget, hogy együtt hordozzuk a nehézségeket.” A fiatalokkal kezdték. A konstruktív beszélgetésekben egyre inkább egymásra találtak.
Felbátorodva a jó tapasztalaton Umlazi keresztény hívei Márk evangéliumának ezt a szakaszát választották – ahonnan az igét most vesszük – s ezt javasolták a keresztények egységéért rendezett imahétre, amit ebben a hónapban tartanak a világ sok részén.
Az imahétnek egyaránt szándéka keresni a keresztények közötti egységet és a szenvedés keresztény értelmét – áll a 2007-es imahét ismertető anyagában.

——————–

Jézus egyetlen szavával meggyógyította a süketnémát, akit az útja során hozzá vezettek: „Effata” – mondta neki, vagyis „nyílj meg”. A tömeg elcsodálkozott ennek láttán, s örvendezve kiáltotta:

„Mindent jól tesz: a süketeknek visszaadja hallásukat, a némáknak beszédjüket.”

Jézus csodái megmutatják a szeretetét mindenki iránt, akivel csak találkozott. Ugyanakkor jelei az új világnak is, amit Ő kíván létre hozni. A süketnéma meggyógyítása azt jelzi, hogy Jézus meg akar minket ajándékozni egy újfajta képességgel, ami a felfogásunkat és a beszédünket átalakítja.
„Effata” – mondták ki fölöttünk is a keresztségünk pillanatában.
„Effata” – ezzel a szóval nyitja meg fülünket Isten igéjére, amíg belénk nem hatol.
„Effata” – hív, hogy mi is hallgassuk meg mindazokat, akikkel azonosította önmagát, különösen a kicsiket, a szegényeket, a szükséget szenvedőket. Arra hív, hogy folytassuk mindenkivel a szeretet párbeszédét, és osszuk meg evangéliumi tapasztalatainkat.
Az akkori tömeggel együtt, hálával mindazért, amit bennünk Jézus véghez visz, hirdessük mi is:

„Mindent jól tesz: a süketeknek visszaadja hallásukat, a némáknak beszédjüket.”

Hogyan éljük ezt az igét?
Úgy, hogy megtörjük a süketséget, elhallgattatva magunkban is, a környezetünkben is mindazt a zajt, amiért képtelenné válunk meghallani a lelkiismeretünk, a testvéreink és Isten hangját.
Sokfelől érkezik – gyakran némán – a segélykiáltás: egy gyermektől, aki a figyelmünket kéri; egy nehézségekkel küzdő házaspártól; egy segítségünkre szoruló beteg, idős vagy börtönbe jutott embertől. Városlakók kiáltását halljuk, akik élhetőbb lakóhelyre vágynak; igazságot kívánó munkások kiáltanak, s egész népek, akiket létüktől fosztottak meg. Gyakran ezek a hangok nem jutnak el a szívünkig, mert elveszünk érdekeink és vonzalmaink útvesztőiben. Vagy – hivatkozva a saját szükségleteinkre – úgy teszünk, mintha nem is hallanánk.
Az ige azt kéri, hogy legyünk figyelmesek: aggodalmakat és nehézségeket hordozzunk együtt másokkal, ugyanakkor örömöket és vágyakat is osszunk meg az újonnan felfedezett testvériesség jegyében! Ne legyünk „némák”, hanem vegyük a bátorságot, és beszéljünk, erre hív az ige. Osszuk meg legbenső tapasztalatainkat és meggyőződésünket! Beszéljünk, és szavainkkal védjük meg azokat, akik nem tudnak szólni; másokat pedig engeszteljünk ki egymással; javasoljunk új ötleteket és megoldásokat, új cselekvési tervet!
És ha tehetetlennek érezzük magunkat, mert látszólag nem állunk a helyzet magaslatán, fenntart a bizonyosság, hogy Jézus – aki szemünket és ajkunkat felnyitotta –

„mindent jól tesz: a süketeknek visszaadja hallásukat, a némáknak beszédjüket”.

Erről szól a dél-afrikai Lucy Shara története, aki családjával Durbanba költözött. Szembe találta magát a nagyvárosi élettel, ahol felelősségteljes új állásba került. Az apartheid éveiben történt ez, amikor szokatlan volt, hogy egy afrikai asszony vezető pozíciót töltsön be.
Egy nap felfigyelt arra, hogy a munkások között heveny asztma terjed a rossz munkakörülmények miatt. Sokan eltűntek hirtelen, vagy hosszú hónapokra hiányoztak a munkából. Az ügyet az igazgatóhelyettes elé vitte, és javasolta, hogy szereljenek fel hatékony légtisztító berendezést. A cégnek ez komoly kiadás lett volna, kezdeményezése tehát elutasításra talált.
Lucy már jó ideje próbálta életre váltani az igét: fényt és erőt merített belőle. Szinte belső tűz égette, eltöltve bátorsággal. A tárgyalások során végig nyugodt maradt, és a vezetőség véleményét is őszinte odafigyeléssel tudta meghallgatni. „Egyszer csak ajkamra tolultak a megfelelő szavak, hogy védelmembe vegyem azokat, akik szóhoz sem juthattak – meséli. – Sikerült megértetnem, hogy megtérülne a kezdeti nagy kiadás a munkások egészségi állapotának javulásával, akik így nem kényszerülnek majd táppénzre.”
Érvei meggyőző erővel hatottak. Beszerelték a légtisztítót. Az asztmás megbetegedések aránya 12%-ról 2%-ra esett, és párhuzamosan csökkent a munkából kiesők száma. A vezetőség hálás volt mindezért, sőt kiemelt fizetéssel jutalmazta az asszonyt. Nagy lett a munkások öröme is, akik most már minden értelemben megújult „légkörben” dolgozhatnak!

Chiara Lubich

December 30, szombat, 06:00:00

Életige – Életige – 2007. január