Részletek Chiara Lubich beszédéből, amelyet 2000. június másodikán tartott a „Kommunikáció és egység” című kongresszuson, Castelgandolfóban.

 

(…) A „tömegtájékoztatás” – azon túl, hogy mindannyiunk által ismert és bizonyos mértékben korunkra jellemző, csodálatos jelenség – különösen közel áll hozzánk, és alapvető szerepet játszik mozgalmunk történetében és jelenében. Ezt 1997 januárjában Bangkokban, Thaiföldön, is kiemeltem beszédemben, amikor az ottani neves St. John’s Egyetem a ’társadalmi kommunikáció tudományának díszdoktora’ címet adományozta nekem, és az általam képviselt mozgalomnak.

 

A médiák és a Fokoláre Mozgalom kapcsolata

Két olyan közös pont létezik, ami szoros kapcsolatba hoz bennünket a tömegtájékoztatási eszközökkel, és arra ösztönöz minket, hogy beszéljünk róluk. Az egyik közös pont: használatuk idítéka.

A Fokoláre mozgalom célja, hogy közreműködjön annak megvalósításában, amit fiataljaink Isten álmának neveznek. Arról a szívhez szóló könyörgésről van szó, melyet Krisztus röviddel halála előtt intézett az Atyához: „Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21).

És mi a médiák célja? Közösségi hivatásuk egyértelmű: azért születtek, hogy az embereket közös életre hívják.

De nemcsak a mozgalom célja hozza közel életünkhöz a tömegtájékoztatási eszközöket. Létezik egy másik rokon vonás is, ami az alkalmazott módszerekre vonatkozik. A mozgalomra jellemző lelkiséget, az egység lelkiségét nemcsak egyéni dimenzióban, hanem közösségi, kollektív módon éljük meg.  Az emberiségre vonatkozó evolúciós folyamatban új lépést jelent a tömegtájékoztatási eszközök fejlődése. Ez a fejlődés egy feltartóztathatatlan törekvést hordoz magában, mely arra irányul, hogy belátható időn belül a komplexitástól az ’egy’ felé induljunk, a szétforgácsoltságból az egység keresére jussunk. (…)

  

A kommunikációs eszközök és a Fokoláre Mozgalom: a sajtó

 Az egység utáni szomj mindig is jellemző volt ránk, az első időktől kezdve. Akkor egy sűrű levelezési láncolat segítségével tettük közösbe egymással azt a munkát, amit Isten kezdett véghez vinni bennünk, és ami olyan mértékben növekedett, amilyen mértékben közösbe tettük.

A mozgalom első igazi „médiuma” viszont az a papírlap volt, ami egy evangéliumi mondat teológiai-lelki magyarázatát tartalmazta. Azért választottuk ezeket időről időre, hogy átelmélkedjük és életre váltsuk őket. Ez a ma már közismert Életige, melyből a mozgalom most is táplálkozik.

Jelenleg 3 400 000 példányban, 90 nyelven és nyelvjárásban nyomtatják ki. Számos rádió és televízió is közvetíti az egész világon, hallgatóinak száma  mintegy 14 millióra tehető.

1956-ban megszületett folyóiratunk, a Città Nuova, először stencilezett, majd nyomtatott formában. Célja és irányvonala világosan kiderül az egyik első vezércikkből: „(…) segíteni akarjuk mindazokat, akik érzékenyek az egységre és vágynak arra, hogy meg tudják valósítani ideáljukat (…); a nép folyóirata kívánunk lenni, amibe bárki, tanultabb és kevésbé iskolázott emberek is írhatnak (…); nem akarjuk, hogy megjelenésében feltűnő legyen, vagy csak a neves írókat gyűjtse egybe (…); [mert a lapot] csak a közjó és az egyének iránti szeretetből kimondott igazság érdekli”[1].

A Città Nuova folyóiratnak jelenleg 34 kiadása létezik 22 nyelven (az európai nyelvektől a kínaiig, az arabig, az urduig, a japánig…).

Ezzel együtt a mozgalom különböző szektorainak mintegy tíz más folyóirata is napvilágot látott.

1959-ben ugyanezen a néven született meg a kiadóhivatal. Az folyóirat olvasói ugyanis kitartóan kérték, hogy hozzáférhessenek az újságban megjelent lelki írások gyűjteményéhez. Így az „Elmélkedések” c. első kötettel megszületett a Città Nuova kiadóhivatal, amely aztán a különböző országokban megsokszorozódott. A mozgalom ma már 26 kiadóhivatallal rendelkezik. Ezek olyan kiadványokat bocsátanak ki, melyek a lelkiségi írásokon túl szentírás-magyarázattal, az egyházatyák tanításaival, teológiával, esszéirodalommal, élettapasztalatokkal; a család, a társadalom és a kultúra témaköreivel; katekizmussal, neveléssel stb. foglalkoznak.

 

Az „új médiák”

Külön fejezetet érdemelne az úgynevezett „új médiák”-hoz való viszonyunk, és azok használatának fejlődése. Itt is az életből született minden. 1952-ben egy fémszálas magnetofont, nem sokkal ezután egy amatőr filmfelvevőt ajándékoztak nekünk. Kis lehetőségek ezek… Emlékszem, hogy azt mondtuk: „Azt a lelki lépést, amelyet mi most itt megteszünk, velünk egyidőben kell tudnia megtenni mindenkinek a mieink közül, egészen a föld legvégső határáig”.

Az a tüzes vágy, hogy mindent megosszunk egymással és hogy közösségben legyünk, az évek során két Audiovizuális Központ születését eredményezte: az audio, és a videó részére. Ezek azóta megsokszorozódtak a különböző országokban, és Szent Klára (a televízió pártfogója) nevét viselik. Olyan termelőegységek ezek, melyek folyamatos technikai fejlődésen mennek keresztül, hogy lépést tudjanak tartani a korral.

Mozgalmunk az éter hullámait is egyre inkább bejárja, különösen nagy nemzetközi rendezvények alkalmával, a különböző köztechnológiai partnerek nagylelkű közreműködése révén.

A Familyfest ’93[2] ideje alatt a föld megszámlálhatatlan pontját sikerült élő közvetítéssel összekapcsolni Rómából, műholdak segítségével. 63 nemzeti és számos helyi televízió 500 milliós hallgatósága követhette figyelemmel élőben az eseményeket. A telekommunikáció történetében első ízben került sor ilyen jellegű tv-közvetítésre, 7 interaktív összeköttetés és 13 műhold egyidejű felhasználásának segítségével. A ’95-ös Genfestet 3 interkontinentális, 53 nemzeti és 288 helyi televíziós társaság közvetítette.

Ezen kívül a mozgalom már két éve rendelkezik hivatalos WEB oldallal az Interneten. Ez a mozgalom eszmei tartalmát, történetét és elterjedését mutatja be. Összeköttetésben áll más nemzetek hasonló WEB oldalaival is, és más, időszerű híreket tartalmazó oldalakkal.

A mozgalomnak megvan a sajátos módja is a médiák időszakos használatára: ez az úgynevezett Collegamento.  Mivel a világ különböző pontjain élünk, 1980-tól kezdve havonta egyszer telefonos konferenciabeszélgetést létesítünk azon országok fővárosával és más városaival, ahol jelen van a mozgalom.

Ma 83 várost kapcsolunk be egyidejűleg, melyek további 79 ponttal állnak összeköttetésben. A mély egység igazi pillanata ez, amikor az immár az egész földgolyón elterjedt család megosztja egymással örömeit, fájdalmát és a közös Ideálban való elkötelezettséget.

Amint említettük, „médiáink” konkrét szükségletekből, apró eseményekből születtek: abból a vágyból, hogy kapcsolatban maradjunk, vagy abból az igényből, hogy tájékoztassuk azokat, akik nem voltak jelen az általunk fontosnak tartott eseményeken, vagy éppen abból a kötelességérzetből, hogy lelkileg fenntartsuk a nehézségekkel küszködőket.

Hosszú éveken át sohasem tettük közszemlére a mozgalmat és nem beszéltünk lelkesítő terjedéséről. Ami manapság nyilvánosságra kerül, az sem annyira a mozgalom műve, hanem spontán módon történik.

Mindenekelőtt az érdekel bennünket, hogy minden folytonosan az életből szülessen, bár egyre inkább meg vagyunk győződve arról, hogy a médiák, úgy mond kifejezetten számunkra vannak, mert hivatásuk a népek egységéhez való hozzájárulás. 

Ugyanakkor jó, ha eszünkbe jut, hogy az első keresztényeknek nem voltak tömegtájékoztatási eszközeik. Csak a szívük állt rendelkezésükre, mely Krisztus üzenetével volt csordultig tele, amit szájról szájra adtak, addig menően, hogy – amint Tertuliánusz is mondja – ’bár még csak tegnap születtek, de már elözönlötték az egész világot’.

Jézus is csak beszélt, és nem írt semmit, hacsak nem a homokba.

 

A kommunikáció helyzete ma világszinten

Ha most gyorsan pillantást vetünk a tömegtájékoztatási eszközök jelenlegi helyzetére, akkor nem tagadhatjuk, hogy bár gyors fejlődésen mennek keresztül, és minden nap egyre hasznosabbá, egyre lenyűgözőbbé válnak; mégis a társadalom, a családok és az egyének számára sok új és jelentős problémát vetnek fel.

A fények és árnyékok panorámáját tárják tehát elénk.

Csak néhányat említünk meg ezek közül: a globalizáció, mely azzal a veszéllyel járhat, hogy homogenizálja a kultúrákat, elnyomva azok gazdagságát; az erkölcsi relativizmus, mely hiteles mondanivalókat kever össze más, felületes vagy pártoskodó üzenetekkel; a lét látványosságá tétele, mely eszközként használja a szenvedést és a magánéletet; a tájékoztatási eszközök termelői struktúráin belül a túlzott versenyszellem; a közönségre gyakorolt erőszakos hatás… Hogyan használjuk a médiákat anélkül, hogy azok használnának ki bennünket?

Ahogy mondtam, fények és árnyékok ezek… Manapság a tömegtájékoztatási eszközöket vagy kritikák nélkül alkalmazzák, vagy támadják azokat erkölcstelenségük, erőszakosságuk és felületességük miatt, vagy éppen felmagasztalják őket, mint a hatalom tévedhetetlen eszközeit, a biztos pontok nélküli emberiség új bálványaivá téve őket. 

Tudjuk, hogy egyszerű eszközökről van szó, ugyanakkor méltányolnunk kell ezt a „szunnyadó potenciális óriást” – hogy a pápa találó kifejezésével éljünk.[3] Mindenkit meg akarunk hívni arra, hogy jól használja ezeket az eszközöket, ahhoz a prófétai üzenethez hűen, amit magukban rejtenek.

 

Egyetemes törekvés az egységre

Ez a prófétai üzenet pedig az egység. És itt szeretnék nagy köszönetet mondani Istennek azért, hogy Ő még a modern találmányokból és az új technikából sem hiányzik, és azért, ahogyan a történelmet irányítja.

Ugyanis éppen korunkban, amikor úgy tűnik, hogy az emberiség a nagy ideológiák leomlása után, az értékek elhomályosodása miatt sötétben bolyong; éppen ma, amikor az egységesebb világ igénye merül fel és minden az egyetemes testvériség után kiált: pontosan ma állnak rendelkezésünkre ezek a hatékony tömegkommunikációs eszközök. Az idők jele ez, mely azt mondja: „egység”. Mindebben talán nem Isten ujját fedezhetjük fel?

Pál apostol, ha most élne, bizonyára élne ezekkel az eszközökkel. Ő volt az első olyan keresztény, aki elég bátor volt ahhoz, hogy egy ellenséges kultúrában Krisztus üzenetének úgymond kommunikációs eszközévé váljon. Athénben szót emelt az Areopágusz közepén (vö. Ap.Csel. 17,22), ami bizonyos értelemben az akkori Tv-nek felelt meg. A társadalmi kommunikációs eszközök – mondja II. János Pál – korunk világának új areopaguszai. Olyan nagy fórumok, amik ha megfelelően működnek, akkor lehetővé teszik a hiteles információk, az építő gondolatok, az egészséges értékek cseréjét és így közösséget teremtenek. (…) A társadalmi kommunikációnak az a feladata, hogy egyesítse az embereket, és gazdagítsa életüket”[4].

 

A kommunikáció gyökerei

Valaki közületek feltett nekem egy kérdést: „Hogyan érhetjük el ezt a  kommunikációt? Hol található annak a kommunikációnak a gyökere, mely gazdagítja és egyesíti az emberiséget?”

Nem vagyok szakértő a tömegtájékoztatás terén, mint sok már területen sem, így egyszerűen Szent Pál szavaival válaszolnék: „Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2). Sőt, hozzátenném: „a megfeszítettről és elhagyottról”, Jézus szenvedésének sajátos kifejeződése szerint, melyet lelkiségünknek nyilatkoztatott ki. 

Bár szívünk megremeg és elménk megriad, ha csak érinteni is merjük azt az egyedülálló analógiát, mely Isten Fia, Isten Igéje és a kommunikáció témája között fellelhető, mégis talán éppen Őbenne találhatjuk meg a választ.

Jézus a kommunikáció nagy mestere volt: „Soha ember így nem beszélt…” (Jn 7,46), „Az egész nép rajta csüggött és hallgatta őt…” (Lk 19,48), mondták róla kortársai.

De álljunk meg egy pillanatra Jézus utolsó személyes tapasztalatánál. Úgy fejezi be földi létét, hogy az akkoriban használatos leggyalázatosabb módon végzik ki (a keresztre feszítést a rabszolgáknál alkalmazták). Olyan halálbüntetés ez, mely az elítéltnek a közösségtől való elkülönítését, kiutasítását, társadalmi és vallási környezetéből történő teljes kizárását is jelenti.

A nagy kommunikátor, aki tömegeket bűvölt el, most ott találja magát egyedül, elárultan, mellőzötten: „Nem ismerem azt az embert…” (Mk 14,71), mondja róla legtekintélyesebb tanítványa. És ez még nem elég. Úgy tűnik, hogy az Atyaisten is megszakít vele mindenféle kommunikációt, akiről korábban azt nyilatkozta, hogy minden titkát ismeri (vö. Jn 5,20), a vele való kapcsolat pedig mindig biztos pontot jelentett számára. Minden bizonnyal ez az „elhagyottság” legsötétebb éjszakája, a leggyötrőbb szenvedés; ezért így kiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46).

Kiáltása, mely minden létező semmiségét magában foglalja, mindig is elkísérte az emberiséget. Ennek két lenyomatát idézhetjük magunk elé, melyek biztosan jelen vannak képzeletünkben. Ki ne emlékezne a norvég festő, Edvard Munch Kiáltás c. festményéből áradó szenvedésre, mely a kapcsolatok nélküli ember magányának jelképe? Vagy a vietnami kislány, Kim Phuc fényképére, amit egy fotóriporter szinte véletlenül készített róla, miközben egy napalmbomba lángjai közt üvöltve menekül felégetett földjéről: a védtelen gyermek-emberiség jelképévé vált ő, melynek nincsenek többé gyökerei. Szörnyű jelek ezek, melyek a csend felé kiáltó Ige-Krisztus elhagyottságának mély szakadékára, Isten jelenlétének „hiányára” utalnak vissza.

A keresztre feszített és elhagyott Jézus az emberiség és Isten közötti közvetítő (medium). Ő, amikor az utolsó gát is leomlik és az egység megvalósul, eltűnik, semmivé lesz: borzalmas, mégis elbűvölő misztérium ez. Ő a végtelen űr, szinte Isten szemének pupillája: olyan ablak, melyen keresztül Isten az emberiségre tekinthet, az emberiség pedig bizonyos módon Istenre.

Jézus három éven keresztül beszélt, cselekedett és tanított. „Örök érvényű” szavai „út, igazság és élet” (Jn 14,6) voltak már akkor, és azok maradnak mindörökké. A hit azonban megtanít bennünket arra, hogy léte akkor érte el beteljesedésének csúcsát, amikor életét a fent említett módon, a legteljesebb önajándékozásban ajánlotta fel.

Feltehetjük tehát magunkban a kérdést: ez a Kálvárián elhangzott kiáltás az Ő Ige-létének maximális kifejeződése? Ez a kommunikáció csúcspontja?

Igen. Ebben az individualitásának legmélyét érintő megsemmisülésben, ahol minden kapcsolat halott, Ő nekünk ajándékozza személy voltát, mely képes az Istennel és a többi teremtménnyel való találkozásra.[5] Ebben a korlátok nélküli önajándékozásban valóban Igének nyilatkoztatja ki magát, aki végtelen mértékben kommunikálja önmagát: bevezet bennünket a megváltás titkába és Isten életének misztériumába, az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti Szeretet örvényébe.

Ha minden emberi kapcsolat visszatükrözi és modellként állítja a szentháromságos kapcsolatot, akkor a kommunikáció – ami az emberi kapcsolatok szinonimája – talán elkerülheti ezt a dinamikát, ezt a természetébe írt törvényt?

 

Új emberek egy új kommunikációért

Csak megsejtés mindaz, amit eddig elmondtam; de egy olyan kommunikáció-kutatás felé nyit utat, mely számos tudományágat felölel majd, a teológiával kezdve. Olyan kutatás ez, melyet még el kell végeznünk, jobban mondva: még meg kell élnünk.  

Nem gondolhatjuk ugyanis, hogy az új kommunikációra felülről, valamelyik nemzetközi szervezettől vagy intézménytől érkezik majd javaslat. Azoknak a kommunikátoroknak az életéből fog majd megszületni, akik a Szeretet-Istent állították a kommunikáció példaképéül, a professzionális kapcsolatok viszonyítási alapjául.

 

Kommunikációnk legfőbb vezérelvei

Pontosan Őbelőle próbálnak meríteni közülünk mindazok, akik a kommunikációval foglalkoznak.

A kommunikáció eredeti módját dolgozták ki élettapasztalataik alapján. Ezt foglalnánk most össze, hogy hozzájárulásunkat adjuk a mostani közös kutatómunkához.

Az első gondolat: számukra a kommunikáció lényegi kérdés. Az, hogy az evangélium megélésére törekszünk minden nap és az Életigével kapcsolatos tapasztalatokra teszünk szert, mindig is elválaszthatatlanul kapcsolódott ahhoz, hogy kommunikáljunk, hogy elmeséljük megtett lépéseinket és az ebből születő gyümölcsöket. Törvényünknek tartjuk ugyanis, hogy úgy szeressük a másikat, mint önmagunkat.

Úgy gondoljuk, hogy amit nem kommunikálunk, az elveszett. Ugyanakkor a megélt tapasztalatban lévő fény megvilágosítja azokat, akik elmesélik, és azokat is, akik meghallgatják azt. Olyan ez, mintha az adott tapasztalat az örökkévalóságban rögzülne. Szinte hivatásnak tűnik, hogy kommunikáljunk.

A második gondolat: ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk, érezzük, hogy – a mozgalom szóhasználatával élve –„eggyé kell válnunk” a hallgatósággal. Amikor beszélünk vagy megtartunk egy témát, nem csak gondolataink egyszerű közléséről van szó. Először meg kell tudnunk, hogy ki is áll előttünk: meg kell ismernünk a hallgatóságot, annak igényeit, vágyait, problémáit. Ugyanígy meg kell ismertetnünk magunkat, elmagyarázni, miért is áll szándékunkban elmondani az adott beszédet, mi ösztönzött erre bennünket, milyen hatást gyakorolt ránk az adott téma; ezzel megpróbálunk egyfajta kölcsönösséget teremteni. Az üzenetet így nemcsak intellektuálisan fogadják magukba, hanem részesülni és osztozni fognak benne.

A harmadik gondolat: a pozitívumra kell hangsúlyt fektetnünk. Stílusunkra mindig is az volt jellemző, hogy a jót helyezzük fénybe. Meg vagyunk ugyanis győződve arról, hogy sokkal építőbb a jó kiemelése, a jó dolgok és a pozitív perspektívák melletti kitartás, mint az, hogy megálljunk a negatívumoknál; annak ellenére, hogy a felelősöknek kötelességük a hibák, a korlátok és a mulasztások megfelelő közlése.

Végezetül pedig: az ember számít, és nem a média, mely csupán egyszerű eszköz. Ahhoz, hogy az egységet építsük, mindenekelőtt arra a nélkülözhetetlen eszközre van szükség, aki az ember; Szent Pál kifejezésével élve az új emberre, aki befogadta Krisztus üzenetét, hogy a világ számára kovász, só és fény legyen.

Kommunikátoraink annak érdekében, hogy ilyenekké váljanak, tekintetüket mindig Jézusra szegezik. Látják, hogy Ő is mindent kommunikált, amit az Atya mondott neki („… az igéket, melyeket nekem adtál, átadtam nekik” – Jn 17,8). Látják, hogy elhagyottságában nekünk adott mindent, egészen a megsemmisülésig, hogy bennünket gazdaggá tegyen. Látják amit a teológusok is megállapítanak, hogy abban a megváltásunkat kifejező kiáltásban, egy – úgymond – isteni szülés révén Isten gyermekeivé teszi az embereket, mint egy édesanya.

Ők is sajátjukévá akarják tenni ezt a modellt. Tudják, hogy egy anya milyen tulajdonságokkal rendelkezik: egy anya képes arra, hogy mindent higgyen, és még legkicsapongóbb fiával kapcsolatban is mindent reméljen. Képes megérteni őt, és elviselni minden vele kapcsolatos szenvedést.

Látják, hogy egy anya, akit a szeretet megvilágosít, messzebbre lát mint mások. Megtanulják tőle, hogy az embereket és a helyzeteket jobban megértsék, hogy a kommunikációnak megadják azt az igazibb, mélyebb, és teljesebb jelentését, amit sokan nem tudnak neki megadni. Az emberekkel és a körülményekkel kapcsolatos negatívumokat nem hallgatják el, de a pozitívumokat húzzák alá. Mert a szeretet ilyen: ismeri a valóságot, de át tudja formálni azt, hogy a jó győzhessen másokban.

Sokan vannak közülük a világ minden táján, akik már jó ideje aktívan dolgoznak ilyen elvek szerint. Talán körülhatárolt, és ellenséges vagy bevehetetlennek tűnő környezetben játszódó tapasztalatok még ezek; újonnan felépült kapcsolatok a szerkesztőség és a termelői struktúrák berkein belül, vagy éppen egy új tudatosság cseppjei a médiák vezetésében és használatában. Szerénynek látszanak ezek az epizódok, de igazából nem így van; mert az igazi ideálokról való következetes tanúságtétel mindig olyan magot ültet el, melynek sorsa, hogy lassan-lassan új kultúra fejlődjön ki belőle. (…)

Az a fontos, hogy mindannyiunkban megérlelődjön a közös elhatározás, hogy a tömegtájékoztatási eszközöket hivatásuknak megfelelően használjuk: mint olyan eszközöket, melyek egy egységesebb világ megvalósítását szolgálják.

Az előbbiekben a keresztre feszített és elhagyott Jézus lenyűgöző, misztikus alakjáról szóltunk, aki olyan, mintha Isten szemének pupillája lenne. Folytatva a hasonlatot: ha a pupilla olyan űr, ahol a képek fordított helyzetbe kerülnek (ahogyan mi is bűnösökként lépünk be Krisztusba és üdvözülve kerülünk ki onnan), akkor próbáljunk most meg az előbb említett problémákra ezen az isteni „médiumon” keresztül tekinteni, és képzeljük el, hogy a kommunikációban dolgozók között növekszik azok száma, akik úgy szeretik az emberiséget, ahogyan Krisztus szerette. Észre fogjuk venni, hogy a körülmények megfordulnak, jobban mondva helyreállnak:

• többé nem betolakodó, erőszakos tömegtájékoztatási eszközöket fogunk látni, hanem olyanokat, amelyek figyelmet fordítanak az ember szocializációjának fejlesztésére;
• olyan termelői struktúrák jönnek létre, melyeket nem tipor szét a versenyszellem, hanem a közönséggel való hiteles kapcsolat keresése vezérel;
• az információk nem használják eszközként a fájdalmat és a magánéletet, hanem meg tudnak állni a minden teremtményben jelen lévő Isten előtt;
• a tömegkommunikáció határozottan el tudja majd magát kötelezni az igazi, és másokkal közös értékekért, és az embereknek segítséget nyújt az igazság keresésének útján;
• a globalizáció nem fojtja el a népeket, hanem az egység és a különbözőség állandó dinamizmusában a civilizációk és kultúrák közötti világméretű közösséggé alakul, ahol minden lelki és anyagi gazdagság közös örökséggé válik anélkül, hogy megsemmisítené mindenki egyediségének értékét, hanem inkább fénybe helyezve azt.

 

Befejezés

Kedves mindannyian, akik a kommunikáció világában dolgoztok, vagy ennek a területnek szakértői vagytok: Isten erre hív ma benneteket, és az emberiség is ezt várja tőletek, jobban, mint valaha.

Kérem Máriát – akinek szíve teret adott a kommunikációnak, mert a Szeretet kimondhatta benne Igéjét -, hogy ebben a jubileumi évben mindegyikőtökből olyan új embereket formáljon, akik képesek megteremteni és kibontakoztatni az Istennek tetsző kommunikációt.

 

 

[1] Questo foglio [Ez a lap], in: La Rete, 1 (1957), 1.o.

[2] Familyfest: Olyan nemzetközi találkozó, ahol a családi élettel kapcsolatos tanúságtételek és beszédek hangzanak el, a mozgalom életét képező evangéliumi eszmék tükrében; dalokkal, táncokkal, jelenetekkel átszőve. Ugyanezt mondhatjuk el a Genfestről is, de a fiatalokra vonatkoztatva.

[3] II. János Pál: A lengyel püspökök egy csoportjának 1998. 02.14., in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXI (1998) 1, Ciittà del Vaticano 2000, 269-281. o.

[4] II. János Pál: A társdalmi kommunikációs világnap résztvevőihez írt üzenet, in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXI (1998) 1, id., 236.o.

[5] vö. G.M. ZANGHI: Gondolatok az elhagyott Jézusról , in: Nuova Umanità 103, (XVIII. évf., 1996/1) 37.o.

 

Letöltés: Chiara Lubich: Az egység karizmája és a társadalmi kommunikáció eszközei