Lelkiségünk következő pontja, a kölcsönös szeretet. Chiara Lubich és társai számára miután felfedezték Jézus új parancsolatát, nem volt kérdéses, hogy eszerint kell élniük, és mások is erről ismerték fel őket és követőiket.

Chiara Lubich és első társnői az evangéliumot olvasták az óvóhelyen, és ez folyamatos felfedezésekkel járt. Egy olyan könyvről volt szó, melyet alapjában véve korábban nem ismertek: senkitől sem hallottak hasonló beszédet. „Jézus mindig Istenként cselekszik. Azért a kicsiért, amit adsz, ajándékokkal halmoz el. Egyedül vagy és azt tapasztalod, hogy ezer anya, ezer apa és testvér vesz körül, és Isten elhalmoz mindenféle javakkal, amiket aztán szétosztasz azoknak, akiknek semmije sincsen.”

Megerősödött bennük az a meggyőződés – mert megtapasztalták –, hogy nincs olyan emberi probléma, amelyre ne lenne válasz nyilvánvaló vagy burkolt módon, ebben a kis könyvben, az evangéliumban, mert a menny szavait tartalmazza.

Azok, akik a születő mozgalomhoz csatlakoztak, belemerültek az evangélium igéibe, táplálkoztak belőle, újra evangelizálták magukat és megtapasztalták, hogy amit Jézus mondott és ígért, az mind pontosan bekövetkezett.

Chiara így ír:

„A háború folytatódott, a bombázások egymást követték, az óvóhelyek nem voltak eléggé biztonságosak, és valós lehetősége volt annak, hogy hamarosan megjelenjünk Isten színe előtt. Ez a helyzet egy vágyat ébresztett a szívünkben, hogy megvalósítsuk, tettekre váltsuk e pillanatokban – lehet, hogy életünk utolsó pillanataiban –, Istennek azt az akaratát, ami leginkább a szívén fekszik. Felidéztük együtt azt a parancsolatot, amiről Jézus azt mondja, hogy új és az övé: „Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 12-13)

Az új parancsolat felfedezése olyan tűzzel töltötte el őket, hogy a kölcsönös szeretet szokásukká, az életükké vált. Ez a szeretet bármilyen korú és bármilyen társadalmi rétegből való embert oda tudott vonzani a találkozóikra. Nem volt kérdéses, hogy a kölcsönös szeretetet kell élniük, és mások is erről ismerték fel őket és követőiket.

Arról beszéltek, hogy Jézus olyan, mint egy emigráns, aki a saját hazájából magával hozza a szokásait közénk. Azzal, hogy új parancsolatot adott nekünk, az ég törvényét hozta le a földre, vagyis a Szentháromság személyei közötti szeretetet. Egymás szemébe néztünk és elhatároztuk: „Én kész akarok lenni, hogy meghaljak érted, én is teérted, mindenki mindenkiért”.

„De ha késznek kellett lennünk arra, hogy életünket adjuk egymásért, akkor logikus volt az is, hogy válaszolni kellett arra a sok igényre, amit a kölcsönös szeretet megkívánt: meg kellett osztani az örömöket, fájdalmakat, a kevéske javainkat és lelki tapasztalatainkat. Azért igyekeztünk így tenni, hogy mindenekelőtt a kölcsönös szeretet éljen közöttünk.

Egyik nap, az első fokolárban kivettük a szekrényből kevés, szegényes holminkat és a szoba közepére tettük azért, hogy mindenki azt kapja, amire szüksége volt és ami megmaradt, a fölösleget a szegényeknek adtuk. Készek voltunk a fizetésünket és azokat a kisebb vagy nagyobb javainkat is közösbe adni, amivel rendelkeztünk illetve azt is fölajánlani amivel majd a jövőben rendelkezni fogunk. Készek voltunk a lelki javainkat is közösbe tenni. Még a szentté válásra törekvésünket is háttérbe szorítottuk, mert egyetlen célunk volt: Isten. Isten pedig kizárt minden más célt, de magába foglalta természetesen azt az életszentséget, amelyet Ő képzelt el számunkra.

Nyilvánvaló volt az is, hogy beleütköztünk egymás tökéletlenségébe is, mivel egymás mellett éltünk. Elhatároztuk ezért, hogy nem emberi szemmel tekintünk egymásra – hogy a másik szemében észre vesszük a szálkát, és elfelejtkezünk a saját szemünkben levő gerendáról –, hanem azzal a szemmel, ami mindent megbocsát és mindent elfelejt. Kötelességünknek éreztük a kölcsönös megbocsátást, hogy így az irgalmas Istent utánozzuk, és azt javasoltuk, hogy tegyünk le egyfajta irgalmassági fogadalmat, ami azt jelenti, hogy minden reggel, amikor felkelünk, új emberként tekintünk egymásra, mint aki soha nem követte el azokat a bizonyos hibákat.”