Videó:

 […] Egyszer, egy bizonyos alkalommal feltették nekem a kérdést, hogy hogyan értettük meg először, hogy amikor egyek vagyunk, Jézus köztünk van.

Azért, hogy hűséges legyek a Szentlélekhez, előbb elmeséltem történetünknek azokat az eseményeit, amelyek megelőzték ezt a felfedezést. Például, amikor mi, első fokolarinák, a bombázások idején a halál árnyékában azt kérdeztük magunktól, vajon létezik-e Istennek olyan akarata, amelyik különösen kedves számára, hogy legalább az utolsó napokban megéljük azt. És elmondtam, hogy a válasz Jézus új parancsolata volt, az a kölcsönös szeretet, melynek Jézus mutatta meg a mértékét azzal, hogy életét adta értünk.  

Azután felidéztem a szövetséget: „kész vagyok az életemet adni érted”, „én is teérted”… De természetesen hosszasabban arról beszéltem, ami azután történt. Emlékeztek? Észrevettük, hogy lelkünkben minőségi ugrás következett be, mintha egy háló emelte volna magasba. Életünkben először olyan egyedülálló békét tapasztaltunk, mint még soha. Ezt mondtuk, és most is ezt mondjuk. Olyan fényt, amely megvilágította minden ránk vonatkozó dolog értelmét. Olyan új akaratot, amely saját, gyakran ingatag akaratunkkal szemben kitartónak bizonyult elhatározásaink valóra váltásában. Friss, szokatlan, feltörő örömöt, valamint új tüzet és lelkesedést tapasztaltunk magunkban…

Elmeséltem, hogyan kerestük a választ arra, hogy vajon mi lehet e jelenség oka. Azt a magyarázatot találtuk, hogy ezekben a pillanatokban Jézus megjelenik közöttünk lelkileg, mert az ő nevében, vagyis az ő szeretetében vagyunk együtt. Az a béke, fény, öröm és sorolhatnám, pontosan ennek a kifejeződése. Amikor ő jelen van, megtapasztalhatjuk mindezeket a hatásokat. Ha nem így van, ne is áltassuk magunkat: ő nincs közöttünk. 

Végezetül elmondtam, hogy megértettük, hogy Jézus akkor van jelen, amikor megtapasztalhatjuk őt. 

Nem arról van szó, hogy hitünk mondatja velünk: Jézus közöttünk van, mert megígérte ezt. 

Nem. Ha Jézus köztünk van, akkor az érezhető. Megtapasztalható a jelenléte. 

Épp ebben áll az ő sajátos jelenlétének – melyre meghívásunk szól – szépsége és nagysága. Egyébként hiányának megtapasztalása szintén igazolja az elmondottakat. Amikor nem eléggé szeretjük egymást, értelmét veszíti az általunk megkezdett út. Értelmetlenné válnak céljaink, értelmetlenné válik minden, amivel foglalkozunk, az ima, a kezdeményezések, a tanulás… Ilyenkor botladozva tapogatózunk, mintha sánták vagy vakok lennénk, teherré válunk önmagunk és mások számára, ki vagyunk szolgáltatva mindenféle kísértésnek. Nincs többé fény, nincs tűz, nincs oltalom, mert ő nincs jelen. 

Azt mondhatnátok: mindezt eddig is tudtuk. Mi az újdonság ebben? Mi az, ami neked újnak tűnt? 

Az újdonság az az alapvető követelmény mindannyiunk számára – akik Jézus köztünk való jelenlétét a „normák normájának” tekintjük -, hogy meg kell tapasztalnunk e jelenlét hatásait. Jézus – ismétlem – nem csupán azt várja tőlünk, hogy olyan vallásos emberek legyünk, akik valamilyen felemelő áhítattal hisznek benne és szeretik őt, hanem hogy ismerjük őt, fölismerjük jelenlétét magunk között; azt akarja, hogy jártasak legyünk a köztünk élő Jézus életében. Csak akkor válhatunk tanúságtevőkké sokak számára, ha ezt megtapasztaltuk. Igaz szívvel el kell tudnunk mondani, hogy láttuk őt lelkünk érzékeivel; felfedeztük őt a fényben, mellyel megvilágosított bennünket; tapintottuk a békében, mellyel elárasztott minket; hallottuk hangját szívünk mélyén; megízleltük semmi mással össze nem téveszthető örömét; megéreztük a tőle kapott sziklaakarat hűs mennyei illatát. 

Csak akkor mondhatjuk el mindenkinek, hogy ő a boldogság, a legteljesebb boldogság.

Csak az nevezheti magát a fokolárhoz vagy a mozgalmunkhoz tartozónak, aki mindezt elmondhatja magáról. Reméljük, hogy sokak esetében már így is van, hisz gyakran halljuk emlegetni és dicsérni a mieink arcán fénylő mosolyt. De növekednünk kell a tapasztalat gyakoriságában és mélységében. Fontos, hogy a boldogság a lehető legtöbb ember osztályrésze legyen. Azoké is, akiknek talán még nincs meg mindenük, de nem hiányozhat számukra a legfontosabb: Ő, az ő jelenléte közöttünk. 

Így az a vágyunk, hogy a világot mosolygóvá tegyük, egyre szélesebb körben válik valósággá. Mit kívánhatunk ennél többet? Nem ezt jelenti a kereszténységünk? „Hogy örömöm teljesen az övék legyen” (vö. Jn 17,13) – imádkozta Jézus.

Neki mindig ott kell lennie közöttünk, jól kell éreznie magát velünk és nekünk ővele. […] 

Chiara Lubich

Castel Gandolfo, 1999. december 16.

Tapasztalt és tanúságtevő emberek

Kollegamentó gondolat