„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.” (Jn 14,15)

 

Jézus az utolsó vacsorán, mielőtt otthagyná övéit, hogy visszatérjen az Atyához, a legerősebb és legtartósabb kötelékkel szeretné őket önmagához és egymáshoz kötni: a szeretettel. Ő a „végsőkig”[1][1] szeret, a legnagyobb szeretettel, olyannal, amely képes az „életét adni”[2][2]. Viszonzásul hasonló mértékű szeretetet kér.

Az a szeretet, amelyet Ő vár, nem egyszerűen érzelem. Azt kéri, hogy tegyük meg akaratát, amelyet parancsolataiból ismerünk: ez mindenekelőtt a testvér iránti szeretetet és a kölcsönös szeretetet jelenti. Jézus számára annyira fontos ez az igazság, hogy ebben a tanítványaihoz intézett utolsó beszédében még háromszor kiemeli: „Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem.”[3][3] „Aki szeret engem, megtartja tanításomat.”[4][4] „Aki nem szeret engem, tanításomat nem tartja meg.”[5][5]

 

„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.”

 

       Vajon miért kell megtartanunk Isten parancsait?

Az Ő „képére és hasonlatosságára” vagyunk teremtve. Ezért olyan „barátként” állhatunk előtte, aki képes a Vele való közvetlen és személyes kapcsolatra, mely a megismerésen, szereteten, barátságon és közösségen alapul.

Olyan mértékben létezem, amilyen mértékben igent mondok az Ő rólam alkotott szeretet-tervére.

Az emberi természet számára létfontosságú ez a kapcsolat. Az emberek – férfiak és nők – annál jobban megvalósítják önmagukat, személyiségük legigazibb valóját, minél inkább megélik, elmélyítik és gazdagítják a Vele való kapcsolatot.

Figyeljük meg Ábrahámot! Valahányszor, amikor Isten kér tőle valamit, még akkor is, amikor az a lehető legelképesztőbbnek tűnik – mint pl. az, hogy hagyja ott a földjét, hogy egy számára ismeretlen jövendő felé induljon el, vagy az, hogy áldozza fel egyetlen fiát –, készségesen igent mond, és Istenbe veti bizalmát. Ezáltal olyan jövő tárul fel előtte, amelyről álmodni sem mert volna.

Mózessel is ez történt. Az Úr a Sínai-hegyen kinyilatkoztatta neki a Tízparancsolatban megfogalmazott akaratát; az ahhoz való csatlakozásból pedig megszületett Isten népe.

Jézusnál is ezt látjuk. Őbenne teljességre jut az Atyának kimondott „igen”: „De ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd!”[6][6]

Jézust követni azt jelenti, hogy a lehető legjobban megpróbáljuk teljesíteni az Atya akaratát, oly módon, ahogyan kinyilatkoztatásaiból megértjük, és ahogyan azt Jézus is – elsőként – megtette.

Jézus ránk hagyott parancsolatai abban segítenek minket, hogy a Szeretet-Isten gyermekeire jellemző módon éljünk. Törvényei tehát nem önkényes utasítások vagy művil
eg létrehozott fölösleges plusz terhek, és nem is idegenek az embertől. Nem olyan parancsokról van szó, mint amilyeneket egy gazda ad szolgáinak; sokkal inkább annak a szeretetnek és aggódásnak a kifejeződései, amelyet mindannyiunk iránt érez.

 

„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.”

 

Hogyan éljük tehát ezt az életigét?

Próbáljuk meg figyelmesen hallgatni Jézus nekünk szóló parancsolatait az evangéliumban, és hagyjuk, hogy a Szentlélek a nap során emlékeztessen bennünket szavaira! Ő ugyanis arra tanít minket, hogy nem elég pl., hogy nem ölünk meg senkit, hanem a testvérek iránt érzett haragunkat is el kell kerülnünk; nem elég, hogy nem követünk el házasságtörést, hanem még kívánni sem szabad a másik feleségét. „Ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is!”[7][7] „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!”[8][8] [9][9]

Mindenekelőtt mégis azt a parancsot éljük meg, amelyről Jézus azt mondta, hogy az „övé”, és a többit is összegzi: a kölcsönös szeretetet! A szeretet ugyanis „a törvény tökéletes teljesítése”[10][10], a „mindennél magasztosabb út”[11][11], amelynek bejárására hivatottak vagyunk.

Ezt értette meg Dario Porta atya is. Ő az olaszországi Pármában volt pap, és 1996 Nagycsütörtökén halt meg. Papságának első éveiben rendkívüli módon élte meg Istennel való kapcsolatát. Később egyre inkább megértette, hogy Jézust kell látnia minden felebarátban; így vált az evangéliumi szeretet a szenvedélyévé. Hogy hűséges maradjon ehhez az elhatározásához, egyre nagyobb figyelemmel igyekezett mások felé fordulni, félretéve személyes programjait. Egy napon ezt írta a naplójába: „Megértettem, hogy életünk végén csak az lesz fontos számunkra, hogy szerettük-e a testvért.”[12][12]

Mi is, mint ő, kérdezzük meg magunktól minden este: „Mindig szerettem a testvért?”

                                Chiara Lubich

 

 

április 30, péntek, 12:44:13

Életige – Életige – 2004. május