„Az Úr fenntartja a botladozót, és fölemeli, akit megaláztak.”  ….. (Zsolt 144,14)

Isten Szeretet.[1][1] Ennek a rendíthetetlen bizonyosságnak kell vezetnie életünket, akkor is, ha kételkedni kezdenénk a nagy természeti katasztrófák láttán; szembesülve az erőszakkal, amelyre az emberiség képes; vagy saját sikertelenségünket, bukásunkat, a bennünket érő fájdalmakat tapasztalva.

A múltban és a jelenben Isten számtalanszor tanújelét adta szeretetének: nekünk adta a teremtett világot, az életet (és benne mindazt a jót, amit magában hordoz), Fia által megváltott minket, és megadta nekünk a megszentelődés lehetőségét a Szentlélek által.

Isten mindig kimutatja irántunk való szeretetét. Itt van mellettünk, elkísér minket, és lépésről lépésre fenntart bennünket az élet próbatételeiben. Erről biztosít minket ez a zsoltár is, amelyből mostani életigénket vettük: Isten mérhetetlen nagyságáról, megközelíthetetlen fényességéről és hatalmáról beszél, de az ezzel egyidejűleg megnyilvánuló gyengédségéről és jóságáról is szól. Csodás tetteket művel, ugyanakkor egy édesanyánál is gondosabb, figyelmes Atya.

„Az Úr fenntartja a botladozót, és fölemeli, akit megaláztak.”

Időnként mindannyiunknak nehéz, fájdalmas helyzetekkel kell szembenéznünk – akár személyes életünkben, akár másokkal kapcsolatban –, és sokszor tehetetlennek érezzük magunkat.

Gyakran önzéssel és közömbösséggel kerülünk szembe, és az erőnket felülmúlni látszó események fegyverletételre kényszerítenek bennünket.

Mennyi fájdalommal kell szembenéznünk életünk során! Milyen nagy szükségünk van arra, hogy valaki gondoljon ránk! Ezekben a pillanatokban segíthet nekünk az életige.

Jézus hagyja, hogy megtapasztaljuk képtelenségünket. Nem azért, hogy elbátortalanodjunk, hanem hogy megtapasztaljuk kegyelmének rendkívüli hatalmát, amelyet éppen akkor mutat meg nekünk, amikor saját erőnk kevésnek bizonyul. Így abban segít minket, hogy jobban megértsük az Ő szeretetét. De ennek van egy feltétele: az, hogy teljesen bízzunk benne, ahogyan egy gyermek bízik az édesanyjában. Annyira rá kell hagyatkoznunk, hogy érezzük: az Atya karjaiban vagyunk, aki olyannak szeret bennünket, amilyenek vagyunk, és akinek minden lehetséges.

Még saját hibáink tudata sem állíthat meg minket, mert Isten, aki Szeretet, minden elesésünk után talpra segít bennünket, ahogyan a szülők teszik gyermekükkel.

„Az Úr fenntartja a botladozót, és fölemeli, akit megaláztak.”

Ha ez a bizonyosság erősít minket, képesek leszünk arra, hogy minden vágyunkat, minden gondunkat rábízzuk, ahogy a Szentírás is mondja: „minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok”[2][2].

A Mozgalom kezdetén, amikor a Szentlélek tanítása nyomán elkezdtük megtenni az első lépéseket a szeretet útján, számunkra is mindennapos volt, hogy ’minden gondunkkal hozzá forduljunk’, akár többször is a nap során.

Emlékszem, hogy azt mondogattam, hogy amint nem tudjuk kézben tartani a parazsat, hanem azonnal eldobjuk, különben megéget, ugyanúgy, ugyanolyan gyorsan kell az Atyára bíznunk minden aggodalmunkat. Nem emlékszem olyan esetre, amikor a szívébe helyeztünk valamit, és ne emlékezett volna meg róla.

De nem mindig könnyű hinni a szeretetében. Próbáljuk meg mégis ezt ebben a hónapban, minden ügyünkben, még a legkuszább helyzetekben is! Minden alkalommal meglátjuk majd, hogy Isten közbelép, nem hagy el minket, hanem gondot visel ránk. Egy korábban ismeretlen erőt fogunk megtapasztalni, mely új, eddig nem ismert tartalékokat szabadít majd fel bennünk.

Chiara Lubich

Július 13, szerda, 13:19:22

Életige – Életige – 2005. július