„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.” (Mk 1,35)  … …..

Mennyi mindent élt át Jézus azon a szombati napon Kafarnaumban! Tanított a zsinagógában, szavai mindenkit ámulatba ejtettek. Megszabadított egy tisztátalan lélektől megszállt embert; onnan Simon és András házába sietett, ahol meggyógyította Simon anyósát. Napnyugta után, amikor leszállt az est, mindenféle beteget és ördögtől megszállottat vittek oda hozzá. Ő pedig meggyógyított sok betegségben szenvedőt, és számos ördögöt űzött ki.

Egy ilyen intenzív nap és éjszaka után hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus fölkelt, és

„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.”  

A mennyei haza után vágyakozott. Onnan jött el a világba, hogy kinyilatkoztassa nekünk Isten szeretetét, hogy megnyissa előttünk az Égbe vezető utat, hogy részt vegyen életünkben. Végigjárta Palesztina útjait, tanította az embereket, gyógyított mindenféle betegséget és bajt a nép körében, oktatta, nevelte tanítványait.

De az éltető forrás, mely a szívéből fakadt[1][1], az Atyával való állandó kapcsolatából eredt. Ő és az Atya ismerik és szeretik egymást, egymásban élnek, teljesen egyek.[2][2]

Az Atya az Ő számára „Abba”, vagyis apuka, az édesapa, akihez végtelen bizalommal, határtalan szeretettel szólhat.

„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.”  

Mivel Isten Fia értünk jött le a földre, nem érte be azzal, hogy csak az Ő imája legyen ilyen kiváltságos. Meghalt értünk, megváltott minket, és így Isten gyermekeivé, saját testvéreivé tett bennünket.

Így számunkra is lehetővé vált, hogy a mi ajkunkról is felhangozzék az isteni megszólítás: „Abba, Atyám”; és örülhessünk mindannak, ami ezzel együtt jár. Biztosak lehetünk abban, hogy Ő óv bennünket. Teljes bizalommal, vakon ráhagyatkozhatunk szeretetére. Isteni vigasztalást és erőt remélhetünk Tőle, valamint azt a tüzet, ami annak a szívében lobban föl, aki biztosan tudja, hogy szeretik őt.

Ha belépünk lelkünk „belső szobájának” csendjébe[3][3], beszélgethetünk vele, imádhatjuk Őt, elmondhatjuk neki, hogy szeretjük. Hálát adhatunk neki, bocsánatot kérhetünk tőle, rábízhatjuk mindazt, amire nekünk vagy az emberiségnek szüksége van: álmainkat, vágyainkat. Van-e valami, amit ne mondhatnánk el egy olyan személynek, akiről tudjuk, hogy végtelenül szeret minket, és mindenható?

Aztán szólhatunk az Igéhez, Jézushoz. Mindenekelőtt azonban hallgassuk meg Őt, hagyjuk, hogy újra és újra szóljon hozzánk ezekkel a szavakkal: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”[4][4] „Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.”[5][5] Hagyhatjuk, hogy minket is megszólítson: „Jöjj, kövess engem!”[6][6] „Bocsáss meg hetvenszer hétszer!”[7][7] „Tedd azt másokkal, amit akarsz, hogy veled tegyenek az emberek!”[8][8]

Az ima tarthat hosszú percekig, de lehet röpimák sora is, melyek átszövik az egész napot, mint amikor a szerelmes nézi kedvesét, és ezt súgja neki: „Te vagy az egyetlen kincsem.”[9][9] „Ezt érted teszem.”

Nem hagyhatjuk el az imánkat. Képtelenség lélegzetvétel nélkül élni, az imádság pedig a lélek lélegzete, Isten iránti szeretetünk kifejeződése.

Ettől a beszélgetéstől, ettől a szeretet-kapcsolattól felfrissülünk, és készek leszünk arra, hogy új intenzitással és bizalommal tekintsünk az élet dolgaira; igazabbá válik kapcsolatunk a többi emberrel és minden dologgal.

„… elment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék.”

Ha nem csukjuk be szemünket és fülünket a lélek áhítatában, Urunk, akkor Te nem tudsz velünk úgy beszélgetni, ahogyan olykor szeretnél. De ha sikerül elszakadnunk mindentől, és áhítatba merülve Benned maradni, akkor nem akarunk többé visszatérni, mert oly kedves a léleknek a Veled való egység, s oly mulandó minden más.

Azok, akik őszintén szeretnek Téged, gyakran érzik jelenlétedet, Urunk, szobájuk csendjében vagy szívük mélyén. Ez az érzés minden alkalommal mélyen érinti őket, és meghatja lelküket. Megköszönik, hogy közel vagy hozzájuk, hogy a Minden vagy számukra: Te, aki értelmet adsz az életnek és a halálnak.

Köszönetet mondanak Neked, de gyakran nem tudják, hogyan tegyék, mit mondjanak: csak azt tudják, hogy szereted őket, és hogy ők is szeretnek Téged, és itt a földön nincs semmi, ami legalább egy kicsit hasonlítana erre az édes érzésre. Amikor lelkükben éreznek, amikor megjelensz, az maga a mennyország, és így szólnak: „Hát ilyen a Mennyország, ez csodálatos!”

Megköszönik az egész életüket, Urunk, azt, hogy elvezetted őket idáig. És ha még létezik árnyék, mely elhomályosíthatja ezt az elővételezett mennyországot, amikor Te megmutatkozol, akkor minden régmúlttá és távolivá válik, nem létezik többé.

Csak Te létezel.

Így van ez.

Chiara Lubich

Február 03, péntek, 17:15:29

Életige – Életige – 2006. február