„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga” (Lk 22,27) … … …

Húsvét előestéjén, a kovásztalan kenyér ünnepén, az „emeleti teremben” Jézus elkölti tanítványaival az utolsó vacsorát. Miután megtörte a kenyeret és körbeadta a borral teli kelyhet, végső tanítását osztja meg velük: aki a legnagyobb akar lenni az általa létrehozott közösségben, annak a legkisebbé kell válnia, és aki irányít, legyen szolga.

János elbeszélésében Jézus egyértelmű jelét is adja annak az újdonságnak, amit az Őt követők közötti kapcsolatokban látni akar: szembeszállva minden szokásos elképzeléssel a tekintélyről és a vezetőről, megmosta tanítványai lábát. (Azon az utolsó vacsorán arról beszélgettek az apostolok, vajon ki közülük a „legnagyobb”.)

 

„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga”

 

„Szeretni azt jelenti, hogy szolgálni. Jézus példát adott nekünk erről” – mondta Chiara Lubich egyik beszédében[1][1].

Szolgálni: ez a szó mintha lealacsonyítaná az embert. Általában nem alacsonyabb rendűnek tekintjük talán a szolgákat? Mindannyian arra vágyunk mégis, hogy kiszolgáljanak minket. Ezt várjuk el a hivataloktól (és ezért hívják „miniszternek” azaz „szolgának” azokat, akik a legfőbb megbízatást töltik be), ezt várjuk a szociális szolgáltatásoktól (éppen ezért nevezzük „szolgáltatásnak”). Hálásak vagyunk, amikor az eladó jó kiszolgálásban részesít, amikor az ügyintéző gyorsan jár el, amikor az orvos vagy az ápoló szakértelemmel és figyelemmel gyógyít…

Ha ezt várjuk el másoktól, talán mások is ezt várják el tőlünk!

Jézus szavai tudatosítják bennünk keresztényekben, hogy a szeretet adósai vagyunk mindenkivel szemben. Vele együtt nekünk is el kell ismételnünk minden embernek, akivel élünk, vagy akikkel munkánk során találkozunk:

 

„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga”

 

Chiara Lubich arra emlékeztet minket, hogy a kereszténység nem más, mint „szolgálni, mindenkit szolgálni, mindenkiben az urat látni. Ha mi szolgák vagyunk, a többiek az urak. Szolgálni, szolgálni; alávetni magunkat a másiknak. Jó, hogyha törekszünk az evangéliumi elsőbbségre, de azt úgy érjük el, ha mindenkit szolgálunk. (…) A kereszténység komoly dolog; nem egy kis máz, nem egy kis szánalom, nem egy kis szeretet, nem egy kis könyöradomány. Egyáltalán nem! Könnyű alamizsnát osztogatni, hogy megnyugodjon a lelkiismeretünk, aztán meg parancsolni, elnyomni másokat.”

És hogyan kell szolgálni? Chiara három egyszerű szóval válaszol: „Éljük a másikat!” Ez azt jelenti, hogy „meg kell próbálnunk behatolni a másik világába, érzéseibe, megpróbálni együtt hordozni a terheit”. Példát is hoz: „A gyerekekkel hogyan bánjak? A gyerekek azt akarják, hogy játsszam velük, akkor menjek játszani!” Esetleg az otthoniak közül csatlakoznom kellene valakihez, aki tévét akar nézni, vagy kirándulni szeretne? Időveszteségnek gondolhatnánk az egészet. „Mégsem elvesztegetett idő! Ez mind szeretet, mind megnyert idő, mert szeretetből kell eggyé válnunk!” „Valóban oda kell vinnem a másiknak a kabátját, amikor távozik, tényleg oda kell tennem elé a tányért az asztalra?” Igen, pontosan erről van szó! Mert „az a szolgálat, amit Jézus kér, nem elméleti szolgálat, nem érzelgősség. Jézus konkrét szolgálatról beszélt, izmunkkal, lábunkkal, fejünkkel, ténylegesen szolgálnunk kell.”[2][2]

 

„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga” 

 

Tudjuk tehát, hogyan élhetjük ezt az igét: úgy, hogy odafigyelünk a másikra, és készségesen válaszolunk az igényeire, tettekkel szeretve.

Néha arról van szó, hogy jobban végezzük a munkánkat, egyre nagyobb hozzáértéssel és tökéletességgel, mert ezzel a közösséget szolgáljuk.

Máskor azt jelenti, hogy különleges segélykérésekre válaszolunk, amikor a közelünkben vagy a tőlünk távol élők megszólítanak problémáikkal, például idősek, munkanélküliek, fogyatékkal élők, magányos emberek. Vagy amikor távoli, természeti katasztrófával sújtott országokról, örökbefogadásról vagy humanitárius projektek támogatási igényeiről hallunk.

Aki felelős beosztásban van, fel fog hagyni a visszataszít
ó, parancsolgató magatartással, mert eszébe jut, hogy mindannyian testvérek vagyunk.

 

Ha mindent szeretettel teszünk, felfedezzük az ókeresztény mondás lényegét: „az uralkodik igazán, aki szolgál”.

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

 

Március 30, péntek, 06:00:00

Életige – Életige – 2007. április