„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!” (Zsid 12,1-2)

Próbatételek és szenvedések szövik át azoknak a keresztényeknek az életét, akikhez a Zsidóknak írt levél szól. Néha megkörnyékezi őket a csüggedés: jobb lenne a könnyebb utat választani, jobb lenne feladni.

A levél írója ezzel szemben azt kéri, hogy a megkezdett úton haladjanak. Ha nehéz is, ha nagy ára is van: az élet teljességére csak az evangélium vezet el. Mi több, arra bíztatja a keresztényeket, hogy fussanak, és maradjanak állhatatosak a szenvedések súlya alatt is.

Mi, akik elhatározzuk, hogy Jézust követjük, és szeretnénk Vele célba érni, olyanok vagyunk, mint az atléták; szükségünk van kitartásra, ellenálló képességre és állóképességre. Ez egyrészt abból a meggyőződésünkből fakad, hogy Isten velünk van, másrészt az elhatározásból: ki akarunk tartani a végsőkig.

Meghívásunk arra szól, hogy csak Jézusra szegezzük tekintetünket, aki előttünk jár, és vezet bennünket. Ő ugyanis a kereszten – különösen, amikor úgy érezte, hogy az Atya elhagyta – példaképünk lett a bátorságban, a kitartásban, a tűrésben. Állhatatos tudott maradni a megpróbáltatásban, és újra annak az Istennek a kezébe ajánlotta életét, akiről úgy érezte, hogy elhagyta.[1]

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”

Chiara Lubich gyakran úgy beszél Jézusról, mint aki bátran néz szembe a legnagyobb megpróbáltatással, és mégsem adja fel. Ő a példa, hogyan kell futnunk, és hogyan győzhetjük le a próbatételeket. Jézus már minden fájdalmunkat és életünk minden megpróbáltatását magára vette a kereszten, az elhagyottságban.

Chiara maga mutatja meg, hogyan szegezhetjük rá a tekintetünket:

„Elfogott a félelem? A keresztre feszített Jézus elhagyottságában vajon nem olyan, mintha megszállta volna a félelem, hogy az Atya elfelejtkezett róla?”

Úrrá lesz rajtunk a csüggedés és a kishitűség? Jézusra tekinthetünk, aki abban a pillanatban „úgy érezte, hogy szenvedésében nem kap megerősítést az Atyától, és mintha elbizonytalanodna, hogy nem képes kitartani ebben a gyötrelmes próbatételben. (…) Összezavarnak bennünket a körülmények? Borzalmas fájdalmában mintha már Jézus sem értene semmit abból, ami vele történik, mert így kiált: Miért? (…) Ha pedig csalódás ér, megsebez valami, váratlan tragédia történik, megbetegszünk, vagy valamilyen abszurd helyzetben találjuk magunkat, mindig emlékezhetünk az elhagyott Jézus fájdalmára. Ezt a sok próbatételt – és még sok ezer mást – mind megszemélyesítette.”[2]

Mellettünk áll az összes nehézségben, hogy valamennyi fájdalmunkat megossza velünk.

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”

Hogyan éljük tehát ezt az igét? Úgy, hogy Jézusra tekintünk, és megtanuljuk „nevén szólítani Őt életünk küzdelmeiben. Hívjuk magány-elhagyott Jézusnak, kétkedés-elhagyott Jézusnak, megsebzettség-elhagyott Jézusnak, próbatétel-elhagyott Jézusnak, vigasztalanság-elhagyott Jézusnak, és így tovább!

Ha nevén nevezzük, látni fogja, hogy felfedeztük és felismertük Őt minden fájdalomban, és erre Jézus még nagyobb szeretettel válaszol. És ha átöleljük, akkor Ő lesz számunkra a béke, a megerősítés, a bátorság, a kiegyensúlyozottság, az egészség, a győzelem. Mindenre magyarázatot ad, mindenre megoldást kínál.”[3]

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”

Így történt Luigiával is. Évekkel ezelőtt került a kezébe egy lap, épp ezzel az igével és a hozzáfűzött magyarázattal. Így mesélt erről: „Váratlanul borzasztó hírt kaptam. A legnagyobb, 29 éves fiamat súlyos autóbaleset érte. Összeszorult szívvel rohantam a kórházba. Mozdulatlanul, öntudatlan állapotban találtam. Teljesen kétségbe estem. A gyötrelmes várakozás napjaiban találomra betértem a kórház kápolnájába, s ott akadtam rá az élet igéjére. Arra figyelmeztetett, hogy tekintetemet az elhagyott Jézusra szögezzem. Figyelmesen elolvastam. Ez pontosan az engem ért megpróbáltatásról szól – gondoltam. Az intenzív osztály, ahol minden remény szertefoszlott, többé már nem a szenvedések helye volt, hanem Isten szeretetének a csatornája. Tudtam imádkozni a fiamért, és a kezét fogtam miközben eltávozott. Meghalt, de ennyire élőnek még sohasem éreztem.”

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

——————————————————————————–

[1] vö. Mk 15,34

[2] In cammino col risorto, Citta Nuova, Róma, 1994, 148-149. o.

[3] uo., 149. o.

Július 31, kedd, 06:00:00

Életige – Életige – 2007. augusztus