„Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal! Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért!” (Lk 6, 27-28)

„Szeressétek ellenségeiteket”. Ez igen! Ez aztán tényleg a feje tetejére állítja gondolkodásmódunkat, és egy csapásra megváltoztatja életünk eddigi menetét!

Mért is titkoljuk: valamilyen kisebb vagy nagyobb ellensége mindenkinek van.

Például az az undok, ellenszenves nő a szomszédban, aki mindig kavar, és valahányszor összefutunk a liftnél, gyalog megy inkább az emeletre.

Vagy az egyik rokon, aki harminc évvel ezelőtt megsértette apánkat, és nem köszönünk neki azóta…

Az osztálytársad? Aki ott ül mögötted az iskolában, és te rá se nézel, mert egyszer beárult a tanárnál…

Az a lány, akivel együtt jártál, aztán mással kezdett járni…

És a boltos, aki becsapott…

Vagy azok, akik más politikai nézetet vallanak, tehát ellenségnek tartjuk őket.

(…)

Ugyanígy, vannak olyanok – és voltak mindig is –, akik a papokban látnak ellenséget, és gyűlölik az egyházat.

Mindezeket és sok mindenki mást, akit ellenségnek tartunk, szeretnünk kell.

Tényleg szeretnünk kell?

Igenis, szeretnünk kell őket! És senki ne higgye, hogy elég a gyűlöletet valami szelídebb érzésre változtatni.

Itt többről van szó.

Hallgasd csak, mit mond Jézus:

 

„Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal! Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért!”

 

Látod? Jézus azt akarja, hogy a rosszat a jóval győzzük le. Szeretetet kíván tőlünk, konkrét tettekben megmutatkozó szeretetet.

És itt jön a kérdés: miért ilyen parancsot adott Jézus?

Mert azt akarja, hogy az Atyára tekintsünk, őt utánozzuk; Istent, aki „felkelti napját jókra és rosszakra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”[1][1].

Igen, éppen így. Nem vagyunk egyedül a világon: van egy Atyánk, és hasonlóvá kell válnunk hozzá. Arról nem is beszélve, hogy Isten joggal várja tőlünk ezt a magatartást, mert amikor még ellenségeként bűnben éltünk, Ő elsőként szeretett[2][2], hiszen elküldte Fiát, aki rettenetes halált halt értünk.

 

„Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal…”

 

Jól megtanulta ezt a leckét a kis Jerry, egy washingtoni színes bőrű fiú, aki az átlagosnál jóval fejlettebb értelmi képességeivel egy különleges osztályba került. Itt viszont csak fehér gyerekek voltak rajta kívül. Akármilyen intelligens volt is, nem tudta megértetni az osztálytársaival, hogy egyenlő velük. Fekete bőre miatt magára vonta minden gyerek gyűlöletét, annyira, hogy karácsonykor, amikor az osztálytársak ajándékot adtak egymásnak, Jerryt kihagyták. Erre ő sírva fakadt. Hazafelé menet azonban eszébe jutott Jézus… „Szeressétek ellenségeiteket…” Édesanyja beleegyezésével ajándékokat vett, és fehér testvérei között jó szívvel szétosztotta.

 

„Szeressétek ellenségeiteket,… imádkozzatok rágalmazóitokért…”

 

Milyen rosszul eshetett a firenzei Elisabettának, hogy egy csapat vele egykorú fiatal kigúnyolta, mert misére ment! Vissza akart vágni, aztán inkább rájuk mosolygott és a templomban sokat imádkozott értük. Mise után megint feltartóztatták és megkérdezték, miért viselkedik így. Ezt felelte: aki keresztény – és ő az –, annak mindig, mindenkit szeretnie kell. S olyan mély meggyőződéssel mondta, hogy a tanúságtétel jutalma sem maradt el: következő vasárnap mindegyiküket ott látta a templomban, az első sorban feszülten figyeltek.

Így fogadják be a gyermekek Isten szavát. Ezért nagyok ők Isten előtt.

A mi életünkben is vannak olyan kapcsolatok, amelyeket talán jó lenne tisztáznunk. Annál is inkább, mert aszerint ítéltetünk majd meg, ahogyan mi ítélünk. Magunk adjuk Isten kezébe a mértéket, amellyel mérni fog bennünket.[3][3] Vagy talán nem így imádkozunk: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”?[4][4] Szeressük tehát ellenségeinket! Mert csak így lehet megszüntetni a viszálykodást, és ledönteni a falakat, amik elválasztják az egyik embert a másiktól. És csak így lehet igazi közösségeket építeni.

Hogy ez nehéz, sőt fáradságos? Még aludni se tud az ember, ha erre gondol? Ne félj! Nincs itt a világ vége: a mi részünk csak egy kicsi erőfeszítés, Isten aztán hozzáteszi a hiányzó 99 százalékot, és… a szívünket elárasztja az öröm.

Chiara Lubich

Augusztus 31, vasárnap, 20:01:50

Életige – Az Élet Igéje – 2008. szeptember