„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!” (Mt 22, 37)[1][1]

        Jézus idején a rabbinikus iskolákban gyakran vitatkoztak arról, hogy vajon melyik a legfontosabb az Írás számos parancsolata közül. „Melyik a főparancs a törvényben?” – tették fel a kérdést Jézusnak is, akit Mesternek tartottak. Ő nem tért ki a kérdés elől, és válaszában eredeti módon egyesítette az Isten és a felebarát szeretetét. Tanítványai sem választhatják külön ezt a két szeretetet soha, mint ahogy a fa gyökerét sem lehet elválasztani a koronájától: minél inkább szeretik Istent, annál erősebb lesz a testvér iránti szeretet, és minél inkább szeretik testvéreiket, annál inkább elmélyül szeretetük Isten iránt.

Jézus mindenkinél jobban tudja, hogy ki valójában Isten, akit szeretnünk kell, és tudja a hogyant is, ahogyan őt szerethetjük: hiszen ő Jézus Atyja és a mi Atyánk, az ő Istene és a mi Istenünk (vö. Jn 20, 17). Olyan Isten, aki szeret mindenkit, személy szerint; szeret engem, és szeret téged: az én Istenem ő, és a te Istened is („Szeresd Uradat, a te Istenedet…”).

És mi is szerethetjük őt, mert ő előbb szeretett minket: a szeretet tehát, amit megparancsolt nekünk, válasz a Szeretetre. Ugyanazzal a bizalommal fordulhatunk hozzá, mint Jézus, amikor így szólította meg őt: „Abba”, „Atya”. Ahogyan Jézus tette, mi is gyakran beszélgethetünk vele, feltárhatunk előtte mindent, amire szükségünk van, elhatározásainkat, terveinket, és újra meg újra kinyilváníthatjuk kizárólagos szeretetünket. Türelmetlenül várjuk majd mi is, hogy elérkezzen a pillanat, amikor mély kapcsolatba kerülünk vele az imádságban, amely párbeszéd, közösség és mély baráti kapcsolat. Ezekben a pillanatokban szabad utat engedhetünk szeretetünknek: imádva őt, aki a teremtett világon túl él, dicsőítve őt, aki jelen van mindenütt a világegyetemben, dicsérve őt, aki ott él szívünk mélyén vagy a tabernákulumban; és ott gondolhatunk rá, ahol vagyunk: a szobában, a munkahelyen, a hivatalban, amikor találkozunk valakivel…

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

Jézus egy másik módját is megtanítja nekünk, hogy hogyan szerethetjük még Urunkat, Istenünket. Jézus számára szeretni annyit jelent, hogy megteszi az Atya akaratát. Ennek szolgálatába állítja értelmét, szívét, minden energiáját, egész életét: teljesen annak a tervnek szenteli magát, amelyet az Atya alkotott róla. Az evangélium mindig úgy mutatja be őt, mint aki mindig teljesen az Atya felé fordul (vö. Jn 1, 18). Mindig az Atyában él, csak azt akarja mondani, amit az Atyától hallott, azt akarja tenni, amit az Atya kér tőle. Ezt kívánja tőlünk is: szeressünk, vagyis megalkuvások nélkül, egész valónkkal, „teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből” tegyük annak akaratát, akit szeretünk. Mindezt azért, mert a szeretet nem csak érzelem. „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek meg, amit mondok?” (Lk 6, 46) – kérdezi Jézus azoktól, akik csupán szavakkal szeretnek.

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

Hogyan éljük tehát Jézusnak ezt a parancsolatát? Kétségkívül úgy, hogy gyermeki és baráti kapcsolatot alakítunk ki Istennel. Mégis akkor váltjuk valóra leginkább szavait, ha az Ő akaratát tesszük. Azzal a magatartással álljunk Isten elé, mint Jézus: mindig az Atya felé fordulva, engedelmesen rá hallgatva, hogy az ő művét vigyük végbe, és ne valami mást.

Ez a lehető legnagyobb elszántságot kéri tőlünk, mert Istennek nem adhatunk kevesebbet a mindennél: teljes szívünket, teljes lelkünket, teljes elménket. Ez pedig azt jelenti, hogy egészen jól kell megtennünk azt, amit ő kér.

Ahhoz, hogy az ő akaratát éljük, sőt azzá alakuljunk, gyakran el kell égetnünk a magunkét: fel kell áldoznunk mindazt, ami a szívünkben vagy az elménkben van, és nem a jelen pillanatra vonatkozik. Lehet ez egy ötlet, egy érzelem, gondolat, vágy, emlék, valamilyen dolog vagy személy…

Így csakis abban fogunk élni, amit a jelen pillanat megkíván. Beszélünk, telefonálunk, hallgatunk, segítünk, tanulunk, imádkozunk, eszünk, alszunk – anélkül, hogy eltérnénk az ő akaratától. Így hiánytalan, tiszta, tökéletes tetteket viszünk végbe – teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből. A szeretet lesz minden cselekedetünk egyedüli mozgatórugója, olyannyira, hogy a nap minden percében elmondhatjuk majd: „Igen, Istenem, ebben a pillanatban, ebben a tevékenységben teljes szívemből, egész valómmal szerettelek téged.” Csak így mondhatjuk el, hogy szeretjük Istent, hogy viszonozzuk az ő szeretetét.

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

Ahhoz, hogy életre váltsuk ezt az igét, hasznos lehet, ha időről időre megvizsgáljuk magunkat: valóban Istené az első hely a lelkünkben?

Befejezésül: mit kell tennünk ebben a hónapban? Válasszuk újra Istent egyetlen ideálunknak, életünk mindenének! Ismét tegyük őt az első helyre, tökéletesen élve akaratát a jelen pillanatban, hogy aztán őszintén kimondhassuk: „Istenem és mindenem!” „Szeretlek Téged!” „Teljesen a Tiéd vagyok!” „Te Isten vagy, az én Istenem, a mi Istenünk, a végtelen szeretet Istene!”

                                                                                  Chiara  Lubich

Május 01, vasárnap, 00:05:00

Életige – Az Élet Igéje – 2011. május