Az egység kalandjának, melyet Chiara Lubich indított el, egyetlen „iránytűje” volt: a Biblia, az evangélium, Isten igéje. Chiara és első társnői számára csak az evangéliumban létezett az az élet, mely Istenhez vezetett. Nem véletlen, hogy a Mozgalom első éveiben öltött testet az „Élet igéjének” gyakorlata, mely később általánossá vált az egész világon, ahol a lelkiséget élik.

Az evangélium egy mondatát élték és az újdonság akkoriban abban állt, hogy Chiara és első társnői egymás ösztönzésére és közös lelki növekedésük miatt elmondták azokat a gyümölcsöket, melyeket az ige élése eredményezett az életükben.

Ezt írta Chiara:

„Még mindig tart a háború. Valahányszor megszólal a légiriadót jelző sziréna, az óvóhelyre csak egy kisméretű könyvet vihetünk magunkkal: a bibliát. Kinyitjuk és az igék, annak ellenére, hogy meglehetősen ismerősek voltak, az új karizma következtében megvilágosodnak, mintha fény gyulladt volna ki, mely lángra lobbantja szívünket és arra ösztönöz, hogy azonnal gyakorlattá váltsuk. Mindegyik vonzást gyakorol ránk és megpróbáljuk élni, egyiket a másik után. Mindenkinek felolvasom ezeket az igéket: „Szeresd felebarátod, mint önmagadat” (Mt 19,19). A felebarát. Hol volt a felebarát? Ott volt a közelünkben, mellettünk, mindazokban, akikre csapást mért a háború, a sebesültekben, azokban, akiknek nem volt megfelelő ruházatuk, akiknek lerombolták az otthonát, az éhezőkben és szomjúhozókban. Azonnal és sokféleképpen kezdtünk el velük törődni.

Az evangélium határozottan állítja: „Kérjetek és kaptok” (Mt 7,7). Kérünk a szegények számára és a háború viszontagságai közepette rendkívüli dolognak számít az, hogy minden alkalommal Isten minden jóval ellát! Egyszer egy szegény kért tőlem egy 42-es cipőt. Ez az egyik első eset, mely sokszor került elmesélésre. Tudtam, hogy Jézus azonosította magát a szegényekkel, ezért az Úrhoz fordultam a Szent Klára templomban, mely akkoriban közel volt a szintén Szent Klára nevét viselő kórházhoz, ezzel az imádsággal: „Adjál egy 42-es cipőtneked, aki abban a szegényben vagy”. Kimegyek templomból és egy hölgy átnyújt egy dobozt. Kinyitom és egy 42-es cipő volt benne.

Ezt olvassuk az evangéliumban: „Adjatok, és akkor ti is kaptok” (Lk 6,38) Adunk, adunk és minden alkalommal kapunk. Egyetlen almánk van otthon. Odaadjuk annak a szegénynek, aki kéreget. Másnap reggel egy tucat érkezik, talán valamelyik rokontól. Odaadjuk ismét azoknak, akik kéregetnek és estére egy egész bőrönd alma érkezik. Így volt ez, mindig így volt.

Olyan eseményekről van szó, melyek sorozatban történtek meg, bámulatosak és lenyűgözőek. Örömünk nagy és átterjed másokra. Jézus megígérte és most is megtartja ígéretét, mert Ő nem csak a múlté, hanem a jelenben él. Az evangélium igaz. Ez a megállapítás szárnyakat ad azon az úton, melyre nem régen léptünk rá. És ezt elmondjuk mindenkinek, akinek érdeklődését felkeltette boldogságunk ezekben a szomorú időkben és órákban, és mindazt, ami történik velünk. Ezek az emberek nem annyira arra lesznek figyelmesek, hogy néhány lánnyal vagy egy születőben levő mozgalommal találkoznak, hanem az élő Jézussal”.