A fokoláre lelkiség legjellemzőbb pontját, az egységet szeretnénk ez alkalommal mélyebben megérteni, hiszen az egység a Fokoláre Mozgalom hivatása.

Már a mozgalom kezdetén kirajzolódott közösségi lelkisége, ahogy VI. Pál mondta, Chiara Lubich új útja, mely az evangéliumból született. De melyek a jellemzői?  Melyek azok az események, amelyek azt mutatták, hogy már a mozgalom első csoportja is azért született, hogy hozzájáruljon az egység megvalósulásához Istennel, és az emberek között?

1944 májusában egy sötét pincében, ahol Natalia Dallapiccola lakott, a családi ház legalsó szintjén, ahová bemenekültek, hogy védelmet találjanak az esetleges bombázások elöl, Chiara és trentói barátnői az evangéliumot olvasták, ahogy ez már szokásuk volt. Véletlenszerűen nyitották ki és arra az imádságra bukkantak, amit Jézus mondott halála előtt: „Atyám, legyenek mindnyájan egyek.” (Jn 17,21)

Ez egy csodálatos, ugyanakkor egy nagyon nehéz, összetett evangéliumi szöveg, Jézus végrendelete, melyet egzegéták és teológusok tanulmányoztak a kereszténység során, de abban az időben, amiről most szó van, feledésbe merült, mert titokzatos. Ez a Szent János által írt szövegrész egyáltalán nem volt könnyű olvasmány ezeknek a fiatal lányoknak, mint Chiara, Natalia, Doriana és Graziella. De megsejtették, hogy ez az evangéliumi ige, az egység, különösen is nekik szól.

Egyik nap Trentóban, a Fersina hídon ezt mondta Chiara társainak: „Megértettem, hogyan kell szeretnünk egymást, az evangélium szerint: egészen addig, amíg eggyé nem emésztődünk.” Később, 1946 karácsonyán ezt a radikális mondatot választották mottóul: „Vagy az egység vagy a halál.”  

Chiara így ír erről 2000-ben:

„Egyik nap együtt voltam társnőimmel, kinyitottuk ezt a kis könyvet és ezt olvastuk: Atyám, legyenek mindnyájan egy.” (Jn 17,21) Ez Jézus imája volt halála előtt. Az Ő jelenlétének közöttünk és a Szentlélek különleges ajándékának köszönhetően úgy tűnt számomra, hogy egy kicsit megértjük ezeket a nehéz és mély szavakat. Az a meggyőződés született meg a szívemben, hogy az evangéliumnak ezért az oldaláért, az egységért születtünk, vagyis azért, hogy hozzájáruljunk az egység megvalósulásához Istennel, és az emberek között.”

„Később, tudatában annak, mennyire nagy és merész ez a program, amelyet csak Isten tud megvalósítani, letérdeltünk egy oltár körül és azt kértük Jézustól, hogy valósítsa meg ezt az álmát és használjon fel bennünket, ha ez a tervében szerepelt. Az elején gyakran előfordult, hogy e hatalmas feladat láttán szinte beleszédültünk a gondolatba. Tömegeket láttunk magunk előtt, akiket egységbe kell gyűjteni, és teljesen elbátortalanodtunk. De aztán lassan-lassan az Úr finoman megértette velünk, hogy a mi feladatunk olyan, mint a kisgyermeké, aki kavicsot dob a vízbe. A vízbe dobott kavics körül sok kör keletkezik, kisebbek és aztán nagyobbak, majd ezek a körök a végtelenségig sokszorozódnak. Megértettük, hogy az egységet kell megélni a saját köreinkben, abban a környezetben, ahol vagyunk és utána, amikor majd innen a Földről a Mennybe költözünk, látni fogjuk, hogy ezek a körök egyre jobban kiterjednek úgy, hogy az idők végezetével beteljesítik Isten tervét.”

„Számunkra világos volt ettől a pillanattól fogva, hogy ennek az egységnek egyetlen neve van: Jézus. Egynek lenni számunkra azt jelentette, hogy Jézusnak lenni, hogy mindnyájan Jézus vagyunk. Csak Krisztus tud két embert egyesíteni, kettőt eggyé tenni, mert szeretetével együtt jár az, hogy megsemmisülünk, nem vagyunk önzők. Ő az, aki segít bennünket abban, hogy a többiek szívébe képesek legyünk behatolni.

Ahogy írtam, ezek az idők arról tanúskodnak, hogy teljesen lenyűgözött bennünket ez a természetfölötti valóság, amely annyira lélekemelő volt: „Az egység, ki képes erről egyáltalán bármit is mondani. Kimondhatatlan, mint maga Isten. Az ember érzi, látja, élvezi, de nem tudja megfogalmazni. Mindenki élvezi a jelenlétét, és mindenki szenved a hiányától, béke, öröm, szeretet, tűz, a hősiesség és a nagylelkű odaadás légköre. Ez maga Jézus közöttünk!”