Lelki jelenlét, amely élettel tölt el, kitágítja a horizontokat, megvigasztal, a szeretetre és az igazságra ösztönöz, amely értelmet ad mindennek, a legkisebb dolognak is, amit teszünk.

Talán semmi sem jellemzi jobban a Fokoláre Mozgalom kezdetét, mint azok a szavak, melyeket Jézus tanítványai mondtak a Feltámadottal való találkozáskor Emmausban. „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélgetett velünk az úton?” (Lk 24,32)

Ez a tapasztalat alapvető mindazok számára, akik valamiképpen az egység lelkiségével vannak kapcsolatban. Semminek sincs értéke a Mozgalomban, hogy ha nem keressük, és nem keressük újra és újra Jézusnak a jelenlétét övéi között, amit megígért. „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Olyan jelenlét ez, mely élettel tölt el, kitágítja a horizontokat, megvigasztal, a szeretetre és az igazságra ösztönöz, és kimondatja velünk azt a végtelen nosztalgiát, amikor már megtapasztaltuk az Ő jelenlétét, hogy „Maradj velünk Urunk, mert esteledik.” (Lk 24,29)

Chiara Lubich így írt:

„Miután megvalósítottuk a kölcsönös szeretetet, új biztonságot éreztünk életünkben, eltökéltebb akaratot és az élet teljességét. Hogyan lehetséges ez? Azonnal evidens volt számunkra, hogy ennek a szeretetnek köszönhetően, megvalósultak közöttünk Jézus szavai. „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben (az én szeretetemben), ott vagyok közöttük (Mt 18,20) „Jézus csendben belépett közénk, a csoportunkba, mint egy láthatatlan felebarát. A szeretetnek és a fénynek a forrása most már ott volt közöttünk, és nem akartuk ezt többé elveszíteni. Sokkal jobban megértettük, hogy mi is az Ő jelenléte, amikor a mulasztásaink miatt ez nem volt annyira erős.”

„Hasonlóan a hajótörötthöz, aki belekapaszkodik bármibe, ami a keze ügyébe kerül, hogy megmenekülhessen, mi is megragadtunk bármiféle módszert, amit az evangélium sugallt, hogy a megtört egységet helyre tudjuk állítani. Ahogy két egymásra tett fahasáb, táplálja a tüzet, miközben elemésztik magukat, ugyanúgy, ha azt akartuk, hogy Jézus állandó jelenlétében éljünk, akkor arra volt szükség, hogy pillanatól-pillanatról az összes erényt éljük (a türelmet, az okosságot, a szelídséget, a szegénységet, a tisztaságot…), amelyekre szükség van, azért, hogy a természetfeletti egység a testvérekkel soha ne csökkenjen. Megértettük, hogy a köztünk levő Jézus nem olyan állapot, amelyet egyszer és mindenkorra az ember elér, mert Jézus élet és dinamizmus.

Ahol ketten vagy többen, ezek az isteni és titokzatos szavak, amikor megvalósultak, gyakran csodálatosnak tűntek, Ahol ketten vagy többen…, és Jézus nem mondja meg, hogy kik, nem nevezi meg őket. Ahol ketten vagy többen…, bárki: kettő vagy több megtérő bűnös, akik nevében egyesülnek. Kettő vagy több lány, akik mi voltunk. Kettő között, akik közül az egyik nagy a másik meg kicsi. Ahol ketten vagy többen…, amikor ezt éltük, akkor láttuk, hogy mindenféle korlát ledől. Ahol ketten vagy többen…, akik különböző országból jönnek és ledőlt a nacionalizmus. (…) Ahol ketten vagy többen olyanok is, akik korábban mindig szemben álltak a műveltségük, a társadalmi helyzetük, a koruk miatt, mindannyian egyesülhettek, sőt egyesülniük kellett Krisztus nevében.(…)

A köztünk levő Jézus lenyűgöző tapasztalat volt. Jelenléte bőségesen kárpótolt minden áldozatért, igazolta minden lépésünket, amelyet megtettünk ezen az úton.(…) Helyes értelmet adott a dolgoknak, a körülményeknek, enyhítette a fájdalmakat és mérsékelte a túlzott örömöket. Bárki közülünk, aki egyszerűséggel és okoskodás nélkül gyermeki bizalommal hitt szavaiban, és tettekre váltotta, élvezte ezt az elővételezett mennyországot, amely Isten országa azok között az emberek között, akik egyek az Ő nevében.”