Politikai Mozgalom az Egységért
Az Egységért Politikai Mozgalom tagjai, bár különböző pártokhoz tartoznak, magukénak érzik az egyesült világ gondolatát és szeretnének hozzájárulni annak megvalósításához.
A Chiara Lubich által alapított nemzetközi Fokoláre Mozgalomhoz, már annak kezdeteitől (1943), csatlakoztak politikusok is. Az első Igino Giordani, az olasz Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagja volt, aki jelenlétével és munkásságával a Fokoláre Mozgalom társadalmi hatását húzta alá.
Az Egység Mozgalom 1996-ban született meg Nápolyban. Ez alkalommal Chiara Lubich új politikai magatartást javasolt, amely bizonyítja, hogy lehetséges a különbözőségek közepette egységben dolgozni azért, hogy megőrizzük, illetve életre keltsük az emberi személy, és az őt körülvevő és kiteljesítő társadalmi közösség alapvető értékeit.
Az Egységért Politikai Mozgalom alig néhány év alatt megalakult a világ számos országában. Az egység és az egyetemes testvériség gondolata, indítéka és egyúttal tartalma is politikai tevékenységüknek, annak minden fázisában.
Ezért nem foglal állást egyetlen párt mellett sem. Minden tagja ahhoz a párthoz tartozik, amely a legközelebb áll gondolkodásmódjához, az általa fontosnak tartott értékekhez. Mindannyian tudatában vannak, hogy a testvériség mélyen bele van vésve az ember természetébe. Ez a háttér a közösségi politizáláshoz, mely fölértékeli minden résztvevő hiteles ideáljait és céljait. Az ember kerül az első helyre egyetemes, örök értékeivel. A politikai tevékenység során pedig az érvényesül, ami egyesít.
A testvériség megváltoztatja a politizálás mikéntjét. Hozzáértő és konstruktív egymásra figyelést szül, folyamatos párbeszédet. Arra az értékre alapoz, amelyet ki-ki a közjó javára adhat.
A politikai tevékenység társadalmi méretekben megvalósuló tevékeny szeretetté válik a helyi közösségtől a nemzeten keresztül egészen az emberiség világméretű közösségéig. Egymásra épülő három alapvető dimenzió ez, amelyet folytonos és kölcsönös kapcsolat fűz egymáshoz.
Számos politikai életből vett tapasztalat igazolja, hogy a közjót az egyéni- és részérdekek elé lehet helyezni. Mindez egy folyamatos párbeszéd a polgárok és a közigazgatás között, a gazdaság szereplői és a civil társadalom között. Új erőre kap a demokrácia, az alulról építkező társadalmi berendezkedés, melyet a polgárok új fajta részvétele és felelőssége jellemez.
Körvonalazódik ebből néhány politikai irány: a “leggyengébbek”. Nagyobb teret kap az elmaradt területek támogatása; a bevándorlók felelős, de ugyanakkor nagylelkű befogadása; a hátrányos helyzetűek oktatása, és ugyanakkor valamennyi polgár politikai érettségének elősegítése…
Helyi és parlamenti szinten egyaránt előtérbe kerülnek a testvéri versengés és megmérettetés különböző formái. Ezzel túllépünk az ellenség fogalmán és elősegítjük a politikusok közötti kölcsönösség térhódítását. Elengedhetetlen ez egy gyökereiben megújult politikai kultúra fölépítéséhez.
A jelen korszak nagy kihívásával kapcsolatban az egység karizmája – melyet Isten azért adott, hogy újító dinamizmust hozzon létre az élet minden területén, és segítse az egész emberiség kiteljesedését – új, közösségi megközelítést kér, és nem engedi, hogy egyénileg induljunk a megoldás keresésére. Ebből ered a különleges figyelem a fiatalok és mindazok képzése felé is, akik ezekből a gondolatokból, ebből a lelkiségből kívánnak politikai munkájukhoz inspirációt meríteni.
Ilyen perspektívában a modern demokrácia nagy politikai terve új erőre kap, új jelentést nyer a szabadság és egyenlőség – amelyeket még csak részben sikerült társadalomrendező elvként alkalmazni –, mert megtapasztaltuk, hogy csak a testvériség fényében tud a másik kettő is teljes mértékben megvalósulni.